Emlékmű, rasszizmus: egy sikertelen ország vitái

„A kérdés hatalmi kérdés is, ami abból is látszik, hogy az Eleven Emlékmű mozgalomnak a kezdeti hite és erőfeszítései ellenére sem sikerült áthidalnia a bal-jobb törésvonalat, hanem szépen megmaradt a kényelmes, biztonságos és a többség által preferált szekérvárában, úgyhogy a közvéleményben – amelynek eleve a tört része tud róla – alig megkülönböztethető a kordonbontó aktivistáktól. Kár.(...)

A vitáink egy megkeseredett, elkorcsosuló nép vitái, amelyek nem lennének, ha 4-5%-os GDP növekedés, optimizmus, reális nemzeti büszkeség, rendezett parkok és utcazene venne körül minket. Akkor emlékmű sem lenne, mert a helyükön tudnánk kezelni a múltra vonatkozó kérdéseket, és távolról sem merülne ki bennük az identitásunk, cigánykérdés sem lenne, mert tudnánk hogyan viszonyulni a kulcsproblémáinkhoz, de persze Orbán sem lenne (vagy nem etno-autokrataként), mert oda utalnánk a politikai kuruzslókat, ahova valók: a lapok mínuszos hírei közé. Mások volnának az ügyeink. Mások volnánk mi magunk. Vajon leszünk-e egyszer mások, mint vagyunk? Vagy mi vagyunk saját egyetlen tradíciónk? A sikertelenség tradíciója?”