„A horizonton egy újabb emésztő biedermeier korszak kezdeményei látszanak. Méghozzá azzal a viszketős és csalékony nyugalommal kecsegtetve, melybe az ellenzéki szavazó is észrevétlenül hátradől, némi gondos visszafogottsággal kiporciózott morgás-adagok mellett – a látszat kedvéért. Hiszen a futóhomokban nem éri meg toporzékolni; az eszmélkedésre alkalmas égbolt zárulásával minek a sok »vetítés«; és különben is: ajobbhíján-világ is világ.
Tisza István ugyan nem lehet keblünkre ölelhető előd, de csúf ellenoldali bálvány sem, inkább tükör politikai vezetőink egykori meggondolatlanságaira, korlátoltságaira, „balhiteire”. Aktualizálható üzenetet bőven hordoz, példának okáért a genderszenzitív olvasatok számára is. Tisza István saját korában ugyanis a »nagyon férfi férfi«, egyfajta szuperhím megtestesítője volt, akivel úgy tudott elbüszkélkedni az egykori eszmetárs-emlékező, hogy: Tisza »kemény és tüskés férfiassága … mérhetetlenül megbotránkoztatta a hermafrodita lelkeket.« (75.) Ilyesféle szexista esszencializmusokból jó volna ma minél kevesebbet hallani – akkor már inkább a ma »túlfeszült lényeglátóira« figyeljünk, kiknek tanítója a »bujtó, új, kan Báthori Erzsébetet« látta Tiszában.”