Én már nem megyek vissza Ausztriába

„- A borászok új generációja tehát befogadta önöket – de mi a helyzet a tősgyökeres soproni dinasztiák, a poncichterek kasztjával? Közéjük is sikerült beilleszkedniük?

- Én itt jártam iskolába, a diákévek alatt mindenki nagyon kedves volt hozzám, de a soproni borászatunk indulásakor azért egy kicsit féltünk, hogy mit szólnak majd, mikor megjelenik a piacon a két osztrák lány. Aztán ez az izgalom egy pillanat alatt feloldódott, mindenki örömmel fogadott minket – és ami a legfontosabb: dicsérték a borainkat! Azt többen fogadták kétkedve, hogy két fiatal lány nem csak a fesztiválokon reprezentál, de a fizikai munkából is kiveszi a részét. Aztán, mikor látták, hogy mi vezetjük a traktort, és kifestett körömmel sem derogál a szőlőművelés, többen fölhívtak, hogy most már mindent elhiszünk!

- 2004-ben, az uniós csatlakozás évében készítették el az Újra együtt bort, amely tulajdonképpen a Pfneiszl Pincészet ars poeticája is lehetne: az évtizedekkel ezelőtt szétszakított területek megint összenőnek, és a Monarchiában idején még magyar, majd „elosztrákosodott” család visszatér. Teljesen „visszamagyarosodtak”?

- Az biztos, hogy én már nem megyek vissza Ausztriába. Apukám is megtalálta a gyökereit, és óriási öröm volt neki, hogy az Újra együtt ilyen jó fogadtatásra lelt; valóságos kultuszbor lett Sopronban. Én már itt nőttem fel, itt élnek a barátaim, minden ide köt, és Magyarországon mindenhol otthon érzem magam. Másoknak az a haza, ahová születtek, mi viszont visszataláltunk az igazi hazánkba; Sopron ráadásul a hűség városa – és mi hűségesek vagyunk hozzá.”