Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Hogy a reklámadó általános és mindenre kiterjedő legyen; illetve hogy az utóbbi célt, miszerint a kereskedelmi televíziók „megzabolázását” az adó bevezetésével lehetne elérni – már igencsak kételkedve szemlélem.
„Ha az eszközt (reklámadó) és a célokat nézzük, akkor bizony már aggódhatunk. Mert ha a cél a kereskedelmi televíziók szabályozása és a »normalitásra« való rákényszerítése, amivel nemhogy egyetértek, hanem még az utcára is vonulok érte, ha kell; illetve a kormánypárt elérendőnek tartja, hogy a közteherviselés alól világszerte kibújni igyekvő közösségi oldalak és a Google Inc. is vegyék ki a részüket a közösségi célok fenntartásában – akkor már egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas eszköz az általános reklámadó. Sőt! Szerintem inkább rossz eszköz. Ebben a formájában ugyanis attól tartok, hogy míg az utóbbi cégek szépen kicselezik majd az adót (mint megteszik ezt Európa-szerte), illetve az RTL-nek és TV2-nek meg sem kottyan majd a pénz befizetése, addig más szereplői a nyilvánosságnak belegebednek majd az adóba. S most felejtsük el pillanatra az egyes szerkesztőségek politikai világképét!
A legnagyobb félelmem tehát abból ered (mint ahogy másoknak is), hogy míg a célokat támogathatónak tartom, addig úgy vélem, hogy az azok elérése érdekében használt eszközök el fogják véteni a helyes irányt. Mert többet árt majd azoknak, akik a nyilvánosságot értékelvűen szolgálják. Nem a sajtószabadságért, hanem az értékelvű sajtó létéért aggódom. Ha a kormánypárt szerint pedig nem az a kérdés, hogy lesz –e reklámadó, hanem az, hogy milyen lesz, akkor ez utóbbin kellene még egy kicsit elgondolkodni.”