A halál árnyékának völgyében

„Nem marad más eszköz az érintettek kezében, mint a kommunikáció fegyvere, vagyis, hogy hogyan képesek meggyőzni a kormányzatot, a társadalmat, és egymást arról, hogy a valóság más, mint aminek láttatják: nem a kormány megdöntésére irányuló tevékenységeket finanszíroznak külföldről, hanem olyan szervezeteket, amelyek tevékenységei a jogvédelem, a demokratikus értékek, a pluralizmus, stb. értékeiért küzdenek. Noha érthető az összemosás, hiszen a magyar kormányzati policy olybá tűnik, nem ezen értékek elkötelezett híve.

Mindenesetre az elkövetkezendő hetek, hónapok megmérettetései közepette arra kellene koncentrálni elsősorban, hogy a kommunikáció eszközét használva bizonyítani tudjuk, hogy az érintett civil szervezetek a kormányzattal készek együttműködni, mert hitvallásuk alappillére a transzparencia, melynek jegyében készek átadni azokat a dokumentumokat, melyek amúgy nyilvánosak. (...)

Éppen ezek miatt tartom végtelenül gáznak azt a mentalitást, amit azok részéről tapasztalok, akik a politikai-közéleti diskurzust ma abba az irányba terelik a norvég-ügy kapcsán, mely szerint lázadni kell, és akik a Kehivel való együttműködést egyenesen a szervilizmussal azonosítják. Szerintem ma ez az ügy arról szól, hogy az érintett szervezetek öndefiníciójukkal tudnak-e azonosulni még egy olyan térben is, melyben a megtörésükre vonatkozó nyílt politikai szándék egyértelmű is, és a lehetőségek minden oldalról korlátozottak. Arról, hogy el tudunk-e számolni (nem csak a norvégok pénzével, hanem) önmagunkkal és értékeinkkel.

Nem pedig arról kell ma prédikálni (ráadásul teljesen irrelevánsan), hogy a civil szervezetek »az igazi ellenzék«. Mert nem! A civil szektor nem lehet ellenzéke kormányzatoknak (féke és/vagy ellensúlya azoknak!), mert a kormányzat-ellenzék logikája politikai logika, nem pedig civil logika. Éppen ezzel a narratívával sikerült összemosni mára a civil attitűdöt a politikai attitűddel, amely pontosan idáig vezetett.”