Égi jelek

„Annyi bizonyos, hogy ma a Brazília–Horvátország mérkőzéssel megkezdődik a huszadik vb. A harmadik évezred elejének legnépszerűbb – ha globális háborúval és természeti katasztrófával nem számolunk –, minden egyéb eseménynél több emberre hatást gyakorló rendezvényén óriási a tét. Mondhatni nagyobb, mint korábban bármikor. Hisz Európában, a Távol-Kelet legfejlettebb államaiban, Észak-Amerikában a labdarúgás »csupán« a szórakoztatóipar csúcsterméke, Dél-Amerikában azonban vallás, életforma. Ahogyan manapság elálmélkodunk azon, miképpen volt lehetséges, hogy egy napfogyatkozás, tizenkét sas büszke röpte vagy bármely égi, éginek tulajdonított jel meghatározhatta népek, uralkodók, alattvalók sorsát, úgy feltehetően a negyedik évezredben sem értik majd, miért vált fontosabbá a kapufáról ki- vagy bepattanó labda a nemzeti összterméknél, a munkanélküliségi rátánál, a demokráciadeficitnél.

Pedig így van, így lesz. És így is volt, ahányszor Latin-Amerika rendezte a vb-t. Például 1950-ben, amikor a házigazda, toronymagas esélyes Brazília Rióban 2-1-re kikapott Uruguaytól; többen halálugrást hajtottak végre már a Maracana-stadionban, jelentősen nőtt az öngyilkosságok száma, a szakirodalom azóta is »Maracanazo«, azaz Maracana-csapás néven emlegeti a traumát. 1978-ban Argentínában a puccsal hatalomra került Jorge Videla tábornok katonai juntája államközi egyeztetéseket folytatott Peruval, hogy annak válogatottja a középdöntőben »feküdjön le« 6-0-ra, így garantálva a házigazdának a fináléba kerülést. Pár évvel korábban a két gyűlölködő szomszéd, San Salvador és Honduras között egy 3-2-re végződött meccs volt az utolsó csepp a pohárban, az robbantotta ki a több ezer áldozatot követelő ötnapos futballháborút. Vagy ki ne emlékezne Andrés Escobarra, a kolumbiai hátvédre, aki az 1994-es vb-n öngólt merészelt véteni, ezért a hazatérés után egy medellíni éjszakai bár mellett szitává lőtték, és a gyilkosa azt kiáltotta: Góóóól!”