A kényszermunka ünnepe

„Szomorúbbak lettünk hát megint egy ünneppel, egy elvesztegetett alkalommal, hogy valaki értelmesen beszéljen arról: munka és tőke ellentéte a XXI. század elején is virulens. Az elidegenült munka nem csak százötven éve, de ma is kényszermunka, bár ezt a kényszert - ha már nem is a tömegtársadalmakban feloldódott osztályok harcában - enyhíteni lehet, sőt kell.

És: hogy ha rejtőzve is, de él a citoyen, a baloldal,a szocializmus »misztikuma«,a társadalmi egyenlőség eszméje, amiről viszont ideje volna lehántani a rárakódódott szélsőjobb és szélsőbal guanót. Beszélni kell a tőkéről is, amely nélkül önmagában nem lehet a (kényszer) munkáról érdemben mondani semmit. Ha pedig ez valakinek túl elvont volna, gondoljon arra a vereségre, amelyet távlatos szó híján ez az eszme elszenvedett alig egy hónapja.

A baj nagyobb, mint amekkorának látszik. Komoly emberek mondják: egy állami újraelosztást szorgalmazó baloldali politikának (nem beszélve annak populista szélsőségéről, amibe épp némely hazai közszereplő is menekülne a lengyel szindróma, a megsemmisülés elől) legfeljebb ellenzéki esélye van ma, sikeres kormányzásra semmi. Mert a válság kezelése súlyos megszorításokat, a jóléti állam közösségi kiadásait lefaragó politikát követel.

De: ha a baloldal belenyugszik, hogy összeveszejtsék a liberalizmussal, a konzervativizmussal, az végképp erodálja a tőke és munka között a háború utáni jóléti államban megszületett nyugat-európai konszenzust. Azt a közegyezséget, amely a társadalmi béke (tágabban,az Európai Unióval a földrész nyugalmának) vonzó alapjául szolgált.”