Túlfeszített húrok

„Nem kellett hozzá nagy jóstehetség, hogy az irányított gyűlölet, az elégedetlenség előbb-utóbb eléri a keleti régiókat is. S még mielőtt a jelenlegi kiélezett helyzetet kizárólag orosz provokátorok számlájára írnánk, el kell gondolkodni azon, hogy az évek során a különböző kormányokon át az oligarchákig ki mivel járult hozzá e veszélyes gyúelegy kialakulásához. Az ország keleti részével nem nagyon foglalkozott senki. Már csak azért sem, mert mindenki inkább az izgága nyugati régiókra koncentrált, miközben a problémák keleten csak gyűltek. Politikai értelemben ez a régió ráadásul mindig is kicsit idegen volt az úgynevezett narancsos tábor szemében, még a zsebük megtömésével elfoglalt sajátjai sem nagyon karolták fel. (...)

A helyi oroszok Putyin, Kijev pedig az ENSZ segítségét kéri, közben ismeretlen fegyveresek foglalnak el épületeket, az ukrán hatalom a hadsereg bevetésével fenyegetőzik, a nyugati sajtó pedig orosz invázióval riogat. (...)

Minden adott a legrosszabb forgatókönyv megvalósulásához, ezért aligha lehet tovább halogatni a tárgyalásokat. Erre a héten végre lehetőség is nyílik, hiszen Genfben minden jel szerint egy asztalhoz ül az összes érintett: Ukrajna, Oroszország, az Európai Unió és az Egyesült Államok küldöttsége. Már ez is komoly eredménynek számít, a sikerhez azonban az eddiginél nagyobb rugalmasság szükségeltetik. Nem visz például egy lépést sem előre, ha a Kijevben történteket a demokrácia, míg a donecki fejleményeket az erőszak megnyilvánulásaként próbáljuk láttatni. Azt is meg kell érteni, hogy a keleti régióknak a föderális berendezkedés, a decentralizáció ma éppoly fontos elvi kérdés, mint a Majdannak egykor az európai integráció volt. S a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Mint ahogy Ukrajna mindkét fele demokráciát és jobb létet akar, s még képes lenne talán együtt is élni. Feltéve, ha hagyják, s minden érdekelt felhagy azzal, hogy Ukrajna feje felett csatázzon.”