„A történetírás a társadalomtudományok őse. A történészek elsőnek dolgoztak ki egy rendszeres módszertant és kritikai eljárást, melyek a múltról tanúskodó források fölhasználásával a tényeket, amennyire lehet, a valóságnak megfelelően mutassák be. Hogy ez a vállalkozás sikeres legyen, a történész személyisége döntő szerepet játszik. Valódi aszkézist várunk el tőle: emelkedjen érdekei, érzelmei, értékei fölé, hajoljon meg a tények előtt, legyen pártatlan.
A múltról ugyanakkor olyanok is írnak és vitatkoznak, akiket nem a tárgyilagosság vezet, hanem valamilyen ügynek keresnek alátámasztást. A történelem így hatalmas »argumentum-tárrá« válik, ahol mindenki megtalálja, amit keres.
Ezt látjuk ma is, amikor az 1918-1945-ös korszakról, Horthy vagy más kiemelkedő politikus személyéről, Trianonról, a zsidók üldözéséről és a holokausztról, a magyar hadsereg szerepéről, esik szó.[1] A vitát eleve elferdíti és mellékvágányra tereli az a tény, hogy a vitázók ismerik az akkori események következményeit, míg a korabeli cselekvők nem tudhatták, hogy választásaik és tetteik mit vonnak maguk után. Mi tudjuk, hogy mi történt azután, amikor Horthy 1944 márciusában meghajolt a német megszállás követelése előtt; a kormányzó nem tudhatta, hogy mi jobb: az ellenállás, a lemondás vagy a beleegyezés. A dolgok ismeretében könnyű elítélni a bizonytalanságban lévő döntéshozót.”