A gép forog

Amikor győzött a kétharmad, mérgesebb voltam a szocialista és liberális körökre, mint magára Orbánra. Úgy láttam, hogy nélkülük nem jöhetett volna el a kontrollmentes jobboldali hatalomgyakorlás korszaka. A kétharmad és nem mellesleg a Jobbik parlamenti jelenléte nem Orbán és Vona sikere volt, hanem ellenfeleik gyalázatos szégyene.

Azok közé tartoztam és sajnos tartozom ma is, akik nagyon mélyről indulva próbáltak ezen oldalak ellenére valami markánsan baloldali alternatívát kiépíteni. Nem jártunk sikerrel, de nem csak azért, mert források, összefogás és tömegbázis híján vagyunk. Egyszerűen azért nem, mert a kétharmad földcsuszamlásszerű változásokat hozott a közéletben, ami ellen mi is próbáltunk küzdeni, de munkánknak semmiféle eredménye nem lehetett, még az egyszerű kárelhárítás sem. A negyedik év vége felé a leghasznosabb, amit tehetünk, hogy havonta kétszer ételt osztunk azoknak az embereknek akik nem csak a társadalom peremére szorultak, de őket a hatalom még üldözendő páriákká is tette. Annak különösebb jelentősége nincs, hogy a rendszernek egy-egy gyomrost bevittünk az elmúlt években. Köptek egyet és mentek tovább.

Ma az a helyzet, hogy a gép forog. Jelentősége annak már nincs, hogy kétharmad lesz vasárnap vagy sima többség. Ezt a demokratikus ellenzék csak azért hangoztatja, mert már zajlik azon az oldalon a kármentés, keresik azokat a pontokat, amelyeket részsikerként lehet majd kommunikálni vasárnap este.

Sajnos kijelenthetjük, hogy Orbán gépezete komolyabb átalakítások nélkül is elketyeg. Ez a rendszer stabil, a politikai struktúra szintén. A demokratikusnak mondott oldal kellemetlen tabuja, hogy esélye sincs immár arra, hogy hatalomra kerüljön. Még akkor sem lenne, ha a 2010-es szabályok szerint lenne a választás. Nem csak azért, mert túl nagy a Fidesz támogatottsága. A probléma igazából a Jobbik erősödése úgy, hogy tartják szociálisan elégedetlen radikális bázisukat és immár középre is tudtak nyitni.

A környező országok politikai életét elnézve esély arra van, hogy a szélsőjobboldaliak együtt a demokratákkal elzavarják a despotikus rendszer vezetőit. A gond azonban az, hogy Orbán tökéletesen tisztában van a határokkal.

Egy-egy lépéssel folyamatosan kitolja azokat, de úgy, hogy azt azért a nemzetközi közvélemény duzzogva ugyan, de tudomásul vegye. Ugyanezen nemzetközi közvélemény ellenzéki együttműködést, melyben Vona is ott van, már nem fogadna el.

Az alapvető helyzet tehát ma is az, hogy miként 2010-ben, úgy 2014-ben is az ellenzék gyalázatos teljesítménye a legstabilabb tényezője a rendszernek. Orbán építkezésének első szakaszában voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy mozgósítható egy „új többség”, de ezek a pillanatok elmúltak és csalódáson kívül más nem maradt utánuk. Miért? Mert a regnáló demokratikus ellenzéki politikai elit joggal félt az új mozgalmaktól, joggal félt az azokban feltűnő új arcoktól. Igen, érdekük volt a Szolidaritás, a Milla vagy akár a 4K! kifullasztása, az LMP hasadása. Nem állítom, hogy részükről tudatos ráhatás történt arra, hogy ezek a szerveződések zsákutcába szaladjanak, de azt igenis állítom, hogy ezekben a szerveződésekben elindult pezsgés kitermelhette volna azokat az új arcokat, akik ma nagyon hiányoznak az ellenzéki palettáról.

Miért állunk ma is fejcsóválva? Például azért, mert az ellenzék a ciklus felénél elkövette azt a hibát, hogy visszavonult az utcáról és ekkor ráadásul még egy rendkívül torz dolog is felütötte a fejét. Az elégedetlen tömegek irányába nyitás helyett a meglévő bázisért indult meg a versenyfutás. Ezt a játékot Bajnai indította és Gyurcsány húzott belőle hasznot, az ellenzéki összefogás pedig csak veszített ezzel az egész vásári komédiával, mert másfél évet azzal töltöttek, hogy meghódítsák ilyen vagy olyan irányból azokat, akik egy madárijesztőre is voksolnának, ha az Orbán ellenére indulna.

A demokratikus ellenzéknek 2014 nem lesz fordulópont. Egyszerűen csak egy újabb nyugalmi időszak érkezik, amikor az abban részt vevők némileg többet fognak foglalkozni saját bázisukkal. Az biztos, hogy az Orbán rendszert megdönteni ezek a kényszeredett szerveződések nem fogják. Ezeknek nincs valós társadalmi bázisa, vezetőik elfáradtak, a rendszer új demokratikus ellenzéke csak ezeken kívül jöhet létre. A 2010 és 2012 között elindult pezsgést csak ideiglenesen lehetett elfojtani azzal, hogy az akkori reprezentánsokat margóra szorították vagy korrumpálták.

Magyarország egy európai ország, elszakíthatatlan nyugatos kötődéssel. Az az antiszociális kispolgári politika, amelyet jelenleg a Fidesz és farvizén a Jobbik képvisel nem hozhat évtizedes állóvizet. A fojtogató légkörből, az újból rendszerré szervezett fortélyos félelem világából ez az ország ki fog törni záros határidőn belül és megérkezünk oda, ahonnan Trianonnal kizártak minket: a civilizált, humanista és demokratikus Európába. Egy olyan Magyarországon fogunk élni, ahol lesz radikális baloldal és jobboldal a mérsékelt pártok mellett, de ezek egyike sem fog törekedni arra, hogy a jelenből és a múltból egyaránt kiirtsa azokat, akiket ellenfeleinek tart. Amikor ezt megéljük, nyugi meg fogjuk élni, akkor fog lezárulni az elviselhetetlenül hosszúra nyúló magyar huszadik század.