Nem kell, hogy szeress

„Magyarországon meghonosodott, sőt lassan egyeduralkodóvá válik az a képzet, hogy a pártválasztás érzelmi, becsületbeli és szellemi azonosulást jelent, rajongást, verekedést a telepi játszótéren amiatt, hogy melyik a jobb zene. Kétségtelenül vannak milliónál is többen, akik ebbe kétségbeejtően beleélik magukat. Ők tuti elmennek szavazni. Az a réteg, amelyik szerint a kormánnyal és a miniszterelnökkel érzelmi viszonyban kell lennünk, és ráadásul meg is találta az igaz szerelmet, na az biztos választó. Nyilván halmozottan hátrányos helyzetű emberek ők politikai tudatosság szempontjából, de attól még joguk van választani, és élnek is vele.

És ők fognak dönteni, ha a többiek elhiszik, hogy választani csak úgy lehet, ahogy ők teszik. Hogy a politizálás menetelést, ostoba ömlengést, feneketlen gyűlöletet, beszűkült tudatot és paranoiát jelent, és hogy nincs ennek alternatívája, csak ugyanez pirosban, zöldben meg barnában. Hogy nem elegendő kiválasztani azt, amelyik a legkevésbé para, amelyik egy kicsivel tisztességesebbnek tűnik, ahonnan hallatszik néha egy értelmes mondat, vagy legalább kérdés. Vagy aki annyit mond, hogy nem kell őbelé szerelmesnek lenni, nem is erre szerződik, mert nem ez a normális viszony hatalom és nép között. Megkeresni, szavazni rájuk, és aztán visszatérni a hétköznapokhoz anélkül, hogy onnantól mindenben egyet kellene érteni velük. Ha pedig nem teljesítik, amit elvártunk tőlük, akkor négy év múlva szívbaj nélkül szavazni másra. Ennyi az állampolgár dolga, nem az, hogy szeresse a miniszterelnökét.”