Hallgatni a költőre

„A magyar história szereplői nem hallgatnak Petőfire. Sorsfordulóink rendre megtorpannak a szelíd nyesésnél, lombtördelésnél – a gyökér kiásása előtt már elfogy a bátorság. Illetve dehogy, a bátorság megvan. Talán inkább túl gyorsan felejtünk. Korán megbocsátunk, az a baj. Hiszünk, akiknek nem lenne szabad hinnünk. Ha meg éppen nem a túlerő győz le bennünket – kaméleonok csalnak lépre. Olykor meg egyenesen magunk kérjük vissza megnyomorítóinkat, ahogy az a közelmúltban többször is megtörtént, hogy aztán jöjjön az újabb csalódás. Rengeteg a példa. Ki érti ezt? Csatákat nyerünk, de háborúkat veszítünk. Vajon mikor hiszünk végre a költőnek?

Persze nem „akasztanunk kell” – de gyökeresen kiásni a gazt föltétlenül. Eltávolítani, ami nem odavaló. Erre figyelmezteti a nemzetet – a ma generációját is – Petőfi Sándor a maga temperamentumán. Zord indulatának már akkor, negyvennyolcban is jó oka volt. És vajon mit szólna most, ha végignézne az elszaladt százhatvanhat esztendőn, a gyomlálatlan emberöltőkön? Mit szólna teszetoszaságunkra, ami miatt időről időre ránk tekeredett valami rút, kiirthatatlannak látszó folyondár?

Legszebb ünnepünk, március tizenötödike hordozza magában a legtöbb tanulságot. Petőfi Sándor pedig már rímekbe is szedte. Nekünk csak újra kellene olvasni az intelmeket. Értelmezni. Alkalmazni. Néhány hét múlva – április hatodikán – lesz is rá jó alkalom.”