Miért van ilyen közel Ukrajna?

Az a tény, hogy 1992-ben születtem Magyarországon, nem pusztán adat, hanem azt is jelenti, hogy nem éltem át háborút és elnyomó rendszert. A második világháborút, a kommunizmust csak történelemkönyvekből, vagy családom elbeszéléseiből ismerem. Amióta megszülettem, folyamatosan volt háború a világban, de ezek közül csak a jugoszláv válság volt a legközelebb Magyarországhoz. Ezek alapján könnyen juthattam arra a következtetésre, hogy háborúzni csak a fejlett országok mennek a harmadik világba, a háború nem jön ide Európába. Úgy gondoltam, hogy nekünk itt Európában jobban kell félnünk attól, hogy lesz-e munkánk, fog-e növekedni a gazdaság, elég környezettudatosak vagyunk-e; nem pedig attól, hogy egy második hidegháború fog kialakulni a szomszédunkban.

Az elmúlt hónapokban rendkívül szerencsésnek éreztem magam. Ez nem olyan, hogy szerencsés vagyok, hogy egy olyan országba születtem, ahol van ivóvíz, orvosi ellátás, és nincs kétévente valami törzsi villongás. A híreket olvasva inkább egy veled is megtörténhet érzés fogott el. Azok a dolgok, amik most az ukránokkal történtek, arra már volt példa Közép-Európában is, még itt élnek a köztudatban, emiatt én is megértem.

Ez a kulturális közelség, ami miatt együtt tudok érezni az ukránokkal. Ilyen nem sokszor van. Amikor arról jöttek a hírek, hogy velem egyidős srácok halnak meg a Majdanon, akkor tényleg el tudtam hinni, hogy ők hozzám hasonlóak voltak, nagyjából ugyanazok voltak a céljai az életben, hasonlóan gondolkodtak. Talán ez a lehetőség az azonosulásra volt az, ami nem csak engem, hanem a magyar internetezőket is megfogta.

Persze nem ez az egyetlen ok. Ott van még az is, hogy talán ez a történelem legalaposabban közvetített felkelése, az hogy mindenki együtt izgulhatott a 21 éves meglőtt vöröskeresztes lányért. Vagy, hogy az arab tavasz káoszához képest sokkal átláthatóbb, magyarázható, és egy jó-rossz narratívát is könnyebb ráhúzni. Meg ugye van ez a nem túl pontos Kelet-Nyugat harca elmélet. Mi itt Magyarországon értjük az ilyet. Ez az állandó hova is álljunk, vagy hova lett volna jó állni kérdésen még mai napig rágódunk. Ezért is rendkívül dühítő, hogy a magyar kormány nem volt képes bátran viselkedni.

Itt lett volna az alkalom, hogy picit is úgy érezzük, hogy végre a jó oldalon vagyunk, vagy legalábbis a Nyugathoz tartozunk. A fent említett történelmi emlékezet miatt nincs magyarázat a mainstream jobboldali értelmiség viselkedésére sem. Nem lehet olyanokat mondani, hogy kedves ukránok ne közeledjetek az EU-hoz, mert az a gyarmatosítás, inkább Oroszország felé, mert ez a saját szuperhatalmi státuszát újjáépíteni próbáló ország az, ami majd megvédi a konzervatív értékeket a dekadens Nyugattól.

Én nem látom, hogy bármilyen értéket védene Moszkva, saját hatalmán kívül.

Én iszonyat boldog vagyok, hogy Magyarország nem valami ütközőállam két blokk között, hanem intézményileg is Európa része. Én teljesen egyetértek Jaroslaw Gizinskivel, és kicsit irigylem a lengyeleket. Tőlünk 1956-al a történelmünkben többet lehetett volna várni, és tudom, hogy Lengyelország nagyobb erőt képvisel Európában, de azért mi is megérdemelnénk egy Sikorskit.