Sötétség az alagút végén

„Nem, nem arról van szó, hogy léteznek az ún. »Szakmai Kérdések«, meg a ronda politika, mert olyan szakma, hogy metróépítés nincs, ahogy nincs vízlépcsőépítés-szakma és atomerőműépítés-szakma sem. Ezekhez politikai döntések sora kell, amelyekhez viszont racionális vita, nyílt érdekütközés szükségeltetik, pontosan az, ami megszűnt ebben az országban, helyét átengedve a vallásháborúnak. Demszky kampányembereit dicséri, hogy a metrókérdést át tudták fordítani szabadságharccá (a kifejezés is elhangzott az első Orbán-kormány idején, ismerős?), a végeredmény kétszeri újraválasztás és a Brüsszel pénzén Brüsszel ellen szabadságharcolók fanatizmusa.

Akad még valami, ami jelentősen visszaütött, és amelyet különösen aktuálissá tesz az ellenzék Paks II. elleni – egyébként jogos – ágálása. A négyes metró esetében fordult elő ilyen horderejű ügyben először, hogy a kormány fölhatalmazás nélkül vállalt kötelezettséget, mely tényt végül a Legfelsőbb Bíróság mondott ki, de liberális értelmiség rosszallását akkor még nem váltotta ki, hogy a Horn-kormány utolsó perceiben Medgyessy Péter pénzügyminiszter a parlamentet megkerülve kötött szerződést.

Ebből az alaphelyzetből csakis egy szerencsétlen folyamat származhatott. Nekem személyes kedvencem nem is a fúrópajzs legendás átadása, hanem amikor elkezdtek állomásokat építeni a nem létező metróvonal felé, megidézve a hallhatatlan Vaszilics Fedor Emánuel (aki, mint tudjuk, a Várna melletti Guncseffékkel rokon) szellemét. Mindegy. Elkészült. Van egy luk a föld alatt rohanó szerelvényekkel. Örülni is lehetne neki, amennyiben nem maradt volna velünk minden, ami a négyes metró történetét végigkísérte.”