„Most, hogy kéthetente emigrál valaki hazánkból, akiről az emigrálásakor hallunk először, emlékezzünk a régi időkre, amikor még teljesítmény kellett ahhoz, hogy valaki neves emigráns lehessen és beszéljenek róla. Mondjuk végigcsinált egy szabadságharcot, mint Kossuth Lajos, a »nemzet atyja«, a »magyar Mózes«, »Isten második fia«.
Pedig papíron csak pénzügyminiszter volt, de mivel pénz mindenhez kellett, mindennel foglalkozott. 1848/1849-ben olyan teljesítményt nyújtott, mint a magát felszívó Maradona 1986-ban. Úgy játszott a magyar lélek húrjain, ahogy még Sean Connery sem a Bond-lányok testén. Ha kellett, megmondta a tutit, ha arról volt szó, leborult a nemzet nagysága előtt, és mindezt dakota közmondások nélkül. Pénzt szerzett az IMF-től, bankókat nyomatott, keresztülvitte a jobbágyfelszabadítást és honvédséget toborzott. »Kossuth Lajos azt üzente«, ugyebár. Az pedig a magyar néplelket és hozzáállást tükrözi, hogy »ha még egyszer azt üzeni«, mert ha csak egyszer üzen valaki, az le van szarva, biztos nem komoly a baj. És míg ilyen vezetői teljesítménnyel se volt hosszabb távon esélyünk. Az orosz–osztrák szövetségre ugyanis nem lehetett erősebb lapot húzni a Kárpát-medencében. Persze, ha ez nem a Szent Szövetség Európája lett volna (a Szent Szövetséget értelmezzük úgy, mint egy korabeli konzervatív-reakciós NATO-t) az orosz–osztrák–porosz szövetségi rendszerrel, tarthattuk volna magunkat még jó ideig, de így nem. Ezt Kossuth is tudta: ezért adott kormányzó-elnökként néhány nappal a fegyverletétel előtt diktátori hatalmat Görgeynek.”