„És mi micsoda? Az utóbbi hetekben néha magam sem értem, de most mégis megpróbálom megmagyarázni röviden. Előre mondom: ebben a forradalomban senki sem fog nyerni.
A magyar és a nyugati sajtó - számomra meglepő módon - még mindig úgy néz arra, ami Kijevben és más ukrán nagyvárosokban történik, mintha européer demokraták küzdenének putyinista gazemberekkel a szabadságért. Ez egyszerűen nem igaz. Pontosabban, novemberben talán még így volt, de azóta annyit változott a helyzet, hogy az anyja sem ismerne rá gyermekeire. Már a 2004-es narancsos forradalom és a mostani események között is óriási a különbség, pedig ha eredményessége felől nézzük, előbbiről is kiderült: csak annyi történt, hogy a milliomosok sarokba szorították a milliárdosokat, és ennek hála részleges elitcserét hajtottak végre. De az emberek, akik kimentek az utcára, azokban a hetekben még úgy érezhették, valami fontosat visznek véghez, a többségük eltökélt volt, lelkes és tiszta. Így is volt, azok is voltak. Akkor.P
Ukrajnát gyakorlatilag oligarchák irányítják, a kezdetek, a kilencvenes évek eleje óta. Abban az országban minden a hatalom - a gazdasági hatalom - megszerzéséről és megtartásáról szól. Viktor Janukovics államfő és a Régiók Pártja semmivel sem több, mint a gazdasági hatalom megtartásának eszköze. Van mit óvni: Ukrajna leggazdagabbjai akkora vagyonokat szedtek össze, amekkorákat magyar ésszel fel sem lehet érni. Oké, a Sahtar Donyeck még mindig nem Chelsea, de azért stadionját, eredményességét, lehetőségeit tekintve mégis közelebb áll Roman Abramovics klubjához, mint a Videotonhoz.”