„Nem több a bére…”

„A KSH szerint a magyar népesség legalább negyven százaléka ma a fiziológiai létminimum alatti szinten él. József Attila korának hárommillió koldusa helyett ma négymillió koldus országa vagyunk. Az egy keresőre jutó havi nettó bér reálértéke legfeljebb pár százalékkal több, mint 1978-ban volt. Ez önmagában is nagy dráma, de attól válik igazán azzá, hogy a jelentősen növekvő jövedelem-egyenlőtlenségek miatt a vesztes többség pozíciója még ennél is sokkal rosszabb. Ráadásul a hetvenes években az újraelosztó állam ezt a persze akkor is igen szerény bért szociális transzferekkel egészítette ki. Ezt a szociális újraelosztó államot a rendszerváltást kezdettől uraló liberális doktrína szétverte ugyan, de azt homályban hagyta, hogy akkor minek alapján vár sokszoros teljesítményt ugyanazért a bérért cserébe. Hisz ő maga harsogta el nap mint nap, hogy »nincs ingyenebéd«. 

Mint kiderült, valóban nincs in­gyen­ebéd, azaz van, de kizárólag neki. Alapvetően itt valamiféle cseréről volna itt szó. Csak vajon ki cserél, kivel, mit, és vajon milyen mélyebb törvényszerűségek szabályozzák ezt a cserét, amelyről az uralkodó közgazdaságtan azt hirdeti, hogy »egyenértékű«, ám a valóság drámaian mást mutat. József Attila pontosan látta, hogy a »munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart«. Vagyis a munkaerő bére, ami a tőke számára kizárólag költséget jelent, azaz profitot csökkentő tételt, kizárólag annak a konfliktusnak a kimenetelétől függ, ami kettőjük között zajlik. Az 1929–33-as nagy válság utáni Amerika és a második világháború utáni Nyugat-Európa példája azonban kissé árnyalja ezt a képet. Kétségtelen tény, hogy rövid távon, és az egyes tőkés számára a bér csak költség, »szükséges rossz«, amit mindenképpen minimalizálni kell. Ám hosszú távon és az összes tőketulajdonos stratégiai érdekeit tekintve már más a helyzet. Mert a magasabb bér a munkaerő magasabb szintű képességeit, a „humán-tőke” magasabb szintjét jelenti, vagyis hosszú távon nemhogy csökkentené, de inkább emeli a profit szintjét.

A hetvenes évekig az Egyesült Államok és Nyugat-Európa globális tőkései – belátva az alapvető összefüggést – elfogadták ezt a számukra is kiválóan működő társadalom- és gazdaságszerveződési modellt. Ám a hetvenes–nyolcvanas évektől kezdve a világ gyökeresen átalakult. A drámai változások lényegét az jelentette, hogy a lezajló technológiai »forradalom« a sokszorosára növelte a tőke térbeli és időbeli mozgásának lehetőségeit. Megkezdődött a Nyugat globális tőkerendszerének nagy kivonulása azokba a térségekbe a világban, ahol éppen az ottani tradicionális viszonyok miatt a munkaerő hihetetlenül olcsó. A nyugati tőke egyetlen évtized alatt felmondta a nyugati társadalmakkal kötött szerződéseit, és sorsára hagyta a nyugati munkaerő tízmillióit. Világossá tette, hogy a nyugati munkavállaló vagy elfogadja a reálbérek folyamatos csökkenését, vagy elveszíti a munkáját. Vagyis a nyugati munkavállaló elvesztette minden alkuerejét.”