„Bárhova is vezet a Fidesz-diktatúra diskurzus, nem sok értelme van annak, hogy ne rendszerként, hanem kizárólag spontán hatalmi szempontok egymásra rakódásának tekintsük a második Orbán-kormányt. Az öndefiníciójaként Nemzeti Együttműködés Rendszernek nevezett új modellt ugyanis nem a semmiből kaptuk, hanem a maga teremtette politikai válsággal együtt élő és hatékonytalanul kormányzó baloldalt és a harmadik Magyar Köztársaság legitimációs deficittel küzdő intézményrendszerét váltotta fel. Közel négy éve a politikai jobboldal (alkotmányozó) legitimitását nem csak a felhatalmazás és az akarat ereje határozták meg, hanem a hatalommal élés ténylegessége is. A második Orbán-kormány ugyanis a legitimitás egy olyan irányába mozdult el, amely kevésbé az absztrakt normákra és azok jegyében létrehozott, személytelen intézményekre támaszkodik. Szemben a »Közgép-Magyarországhoz« hasonló diskurzusokkal, az Orbán-kormány demokráciaelméleti és politikai filozófiai megértése közelebb visz bennünket ahhoz a kérdéshez – és nem utolsó sorban az 1990–2010 közötti időszak értelmezéséhez –, hogy miért tudja még mindig a legtöbb támogatót maga mögött a Fidesz, és miért van 2010-hez képest bár több szavazója a baloldal-balközép oldalnak, de még sincs nagyobb elismerése a 2010-ig kormányzó politikai baloldalnak (MSZP).
Egyetértünk Lakner Zoltánnal, amikor arra utal (2010, másodszor. Új Szó, 2014. január 4.), hogy 2014 dönt 2010-ről is. Véleményünk szerint most tavasszal eldől, hogy a 2010-es (kritikus szavazás elemeit is felmutató) választás egyszeri kétharmados csoda volt, vagy pedig egy tartós politikai múltleszámolás- és értékelés, és egy új társadalmi-gazdasági modell kezdete, igénye. A második Orbán-kormány ugyanis új társadalmi-gazdasági modellt épít, amely szándéka szerint nem csak a társadalom politikai rendszerre vonatkozó legitimációs deficitjeit kívánja kezelni, hanem a posztkommunista és neoliberális kapitalizmus-mix után, egy nemzeti középosztályi kapitalizmus intézményesítésére tör. Emellett szakít az alapjogokat és az azokat védőértelmező Alkotmánybíróságot középpontba állító felfogással és a liberális értékek helyett a (vélt) közerkölcsre támaszkodva kormányoz. Amikor Orbán Viktor ázsiai népként tekint a magyar politikai közösségre, akkor közvetve is, de az értékkutatások alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot, már ami a magyar társadalmat illeti. Amikor Rogán Antal Rezešová-ügy kapcsán a magyar bíróságot bírálja, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy több millió magyar polgár igazságérzetének jegyében beszél, akárcsak a Fidesz akkor, amikor tőke- és kapitalizmuskritikát gyakorol, hajléktalanokat vegzál »rendészeti« szempontok alapján vagy éppen ultrafeminizmust említ progresszív gender-politikák kapcsán. A Fidesz–KDNP az »emberek« igazságérzetére, »közerkölcsére« apellálva politizál. S tulajdonképpen adódik is a kérdés: a magyar társadalom akar-e úgy létezni, olyan demokráciamodellben kíván-e élni, olyan alapon akar politikai közösséget alkotni, mint a ’89-es alkotmányból következett? Az állampolgárok 2014. április 6-án erről is döntenek – akár közönyükkel, otthon maradásukkal is –, sőt, ha Orbán leváltása mellett ikszelnek, akkor sem biztos, hogy a demokratikus ellenzék által leegyszerűsítve, liberális jogállamnak tekintett modellt kívánják vissza. Ez csak egy esetleges jogállami újratervezés végett mondjuk, hiszen az elismerés és legitimáció eljárásai nem összekeverendőek a jog legalitásával. Boda Zsolt legutóbb megjelent könyvében (Legitimitás, bizalom, együttműködés. Argumentum, 2013.) világosan kifejti, hogy a hatalom hatékonysága nem csupán az erőforrásain és szervezettségén, hanem az elfogadó, legitimáló attitűdökön is múlik. Utóbbinak volt híján 2006 szeptembere után a Gyurcsány-kormány, a posztőszödi Bajnai-kormány szintén ebben a legitimációs krízisben tevékenykedett, és válságkezelésének hatékonysága sem volt képes útját állni a kétharmados győzelemnek.”