„Lássuk, mi is történt az ötvenedik évfordulón, 1994-ben! Horn Gyula bocsánatkérésén túlmenően a a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is nyilatkozatot adott ki: »Nemcsak az esztelen gonoszság képviselőit terhelte felelősség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből, gyávaságból vagy megalkuvásból eltűrték zsidó embertársaik tömeges megalázását, elhurcolását és meggyilkolását. Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk.« Ám akkor mindjárt megérkezett a válasz, amelyben a zsidó szervezetek kifogásolták, hogy az egyházak csak a mulasztásokért kértek bocsánatot (!?), de nem tértek ki a tényleges felelősségükre. De ugyanígy hiába adta ki II. János Pál pápa a Megfontolások a soáról című dokumentumát, azzal az volt a baj, hogy a Szentatya csupán az egyház »fiainak és leányainak vétkeit« kárhoztatja, és nem az egész egyházét. (Ez már az elmebaj minősített esete…)
Aztán az első Orbán-kormány bevezette 2000-ben a holokauszt áldozatainak emléknapját, aztán… Nincs aztán.
Ugyanaz van, mint mindig. Mint az ötvenedik, hatvanadik évfordulón. S ugyanez lesz a nyolcvanadikon is. Az ember pedig pontosan tudja és a zsigereiben érzi, miről is szól valójában ez a kutyakomédia. És azt is tudja pontosan, hogy normális ember egyszer kér bocsánatot.
Mert másodszor már nincs miért. Mert aki nem bocsát meg elsőre, az nem is akar megbocsátani. Az mást akar. Az a más meg nem a mi dolgunk.”