„Magyarországon most, húsz évvel a rendszerváltás után százezrek élnek – Derdák Tibor kifejezésével élve – harmadik világbeli nyomorúságban. (...)
Hogy a pótlékokból és segélyekből szőtt felettébb lyukacsos háló erre nem ad értékelhető megoldást, az évtizedek óta napi tapasztalat. A sorban a harmadik kormány bizonyítja már azt is, hogy az állam fenyítő, megalázó fellépése sem munkahelyet, sem jövedelmet nem szül az elesetteknek. A mostani azt is, hogy a segélyek összege lényegében bármeddig csökkenthető. S bár a pénzosztás kivitelezése és a felhasználás ellenőrzése irtózatos összegeket emészt fel, legfeljebb arra jó, hogy a munkával, valamiféle létbiztonsággal rendelkezőknek bizonyítsa: nem herdáljuk a forintjaitokat méltatlanokra, aki nem teljesít, az ne is egyék. S hogy miben teljesíthet, akinek persze ettől még termelőmunkát, előrelépési esélyt, emberhez méltó életet nem tudunk biztosítani? Van, amikor a fölülállók csak a saját normáik teljesítését követelik meg – tiszta udvar, rendes ház –, máskor a minimálbér feléért elvégzendő közmunka az ár. Mindeközben ugyanabban a nagy hazugságban fuldoklunk mindahányan: úgy teszünk, mintha boldogulni pusztán elszánás kérdése volna, s mintha a közpénz valamiféle ajándék lenne, amelyért cserébe az adózni képes holmi kunsztokat várhat el a nyomorgótól.”