„2013 végén, december közepe táján úgy éreztem, hogy nem megy tovább, abbahagyok mindent, amit eddig csináltam. Először kétségbe estem, lelombozódtam, majd befordultam teljesen. Nem hatott rám inspirálóan, hogy azt láttam, mások mennyivel vidámabbak, vitálisabbak, mennyire ott vannak, és hogyan tudják várni a pihenést. Valahogy az utóbbi hat-hét évben sikerült olyan falsra hangolnom az időm beosztását, hogy nem létezett kikapcsolás, elengedés számomra, minden egyes napot (még a nyaralások, utazások idejét is) telipakoltam munkával, és ha éppen nem a kötelező köröket futottam, akkor a magánprojektjeim foglaltak le teljesen és szünet nélkül.
És 2013-ban – mikor én is engedtem a nyomásnak, és lett okostelefonom, a maradék kis szabadságom is elveszett. Ha ki akartam vonulni, sértett üzeneteket kaptam, miszerint látták, hogy fenn vagyok, miért nem válaszolok, ott is megtaláltak, ahová nem kívántam, hogy bekukkantsanak. És mindig, de mindig reagálni kellett – hétvégén és éjjel is – a munkával kapcsolatos dolgokra. Az állandó készenléti állapot miatt az utóbbi hónapokban kezdett repedezni látszólag jól működő rendszerem: egyre több minden hullt ki a fejemből, egyre kevésbé tudtam koncentrálni, és mind többször vettem észre, hogy a magamnak megszabott szigorú határidőket nem tudom tartani, ami persze újabb szorongásrohamokkal hálálta meg magát.”