Egy Gyurcsány miatt a Népszabadságtól idegen írás

„A fundamentumát ennek az univerzumnak az 1991-es Demokratikus Charta rakta le, s az 1994-es MSZP-SZDSZ nagykoalíció építette tovább. A szocialisták rendszerváltó imázsuk szentesítését várták tőle, az SZDSZ meg azt, hogy az MSZP fogadja el állítólagos erkölcsi-szellemi fölényüket. Közös nevezőjük a konzervatívok elleni politikai fellépés volt; ekkor szilárdult meg az a többpárti, mégis kétpólusú törzsi gyűlöletstruktúra, amely – a »bal-jobb« ellentét fedőneve alatt – mindmáig a »liberálisok kontra konzervatívok« zéró-összegű játszmáját tételezi a közélet fő törésvonalának. A pártlojalitások szerint felsorakozó médiumok és értelmiségiek készséggel sulykolták belénk, hogy eme két pólus aktuális erőpozíciójától függ minden, a valóság lényege pedig nem más, mint ami harcukból a médiában megjelenik. A valóságérzékelésnek ez a pontatlansága napi »követelmény« lett szinte, hiszen a gyűlöletstruktúrában korántsem az a fontos, mit mond valaki, hanem az, hogy ki ellen s milyen hőfokon mondja.

Ma már egyre világosabb, mi e gyűlöletstruktúra rejtett funkciója.  Paravánja hatékonyan fedi el a kriminális tőkeszerzés - ha kell, a törzseken is átnyúló –  műveleteit, tudatosan leplezi a megdöbbentő társadalmi folyamatokat. E negyedszázados irányított gyűlölködés alatt az ország kis hányada mértéktelenül meggazdagodott, a »maradék« egy része retteg az elszegényedéstől, négymillió honfitársunk pedig már-már végzetes szegénységbe süllyedt. A gyűlölet-biznisz tette lehetővé, hogy a kisebbség orránál fogva vezesse a szegények többségét, s hogy a pártpolitika kíméletlenül maga alá gyűrje a társadalmat.

A balliberális gyűlöletközösség persze maga sem homogén, kezdettől fogva egyenlőtlen felek fordítottan arányos viszonyát jelentette. Ha nem bal-liberálisnak, azaz nem a bal- és a liberális oldal szövetségének írjuk le összebútorozásukat, hanem, ahogyan az szokás, balliberálisnak, akkor a magyar nyelv szabályai szerint ez a liberálisok baloldalát jelenti, még csak nem is a baloldal liberális szárnyáét tehát. Észrevétlenül egy olyan nagy liberális pártba olvasztjuk be ezzel az MSZP-t, amely valójában legföljebb némelyek vágyelvű képzeletében létezik. Ehhez a manipulatív nyelvhasználathoz persze a szocialisták részéről némi behódolás is szükségeltetett. (...)

Ami a politikacsinálás időtlen bizánci technológiáját és korszerű kommunikációs követelményeit illeti, Gyurcsány nagyjából tisztán látta, mi a teendője. Pártja szociológiai skizofréniájának tudatában volt, s az SZDSZ-t is jól ismerte. A szabad demokraták politikai eszéről nem bírt valami nagy véleménnyel, éppúgy lenézte őket, mint saját párttársait. Nem is akarta hát az egyik gyenge pártot a másik gyengébe beolvasztani, mikor személyében informálisan egyesíthette a kettőt. Minek ide két párt, amikor itt az új fejedelem? – gondolhatta.  Megújhodást hirdetett, kreatív rombolást, és zubolyi elánnal minden szerepet el akart játszani: a baloldali ideológusét éppúgy, mint a ravasz koalíciós politikusét, sőt az oroszlánt is magának követelte. Nagy akarásából többnyire aztán csak a rombolás valósult meg, mert saját társadalmi és nemzetközi mozgásterét, lehetőségeit és eszközeit rosszul mérte fel, s ahogy múlt az idő, egyre inkább csupán az oroszlán szerepét mímelhette. Egy vehemens, de valójában fogatlan oroszlánét.”