Megjegyzés: ezt a szöveget az Európa Kiadó kérésére írtam egy, a kilencvenéves John Lukacsot köszöntő, könyvárusi forgalomba nem kerülő kötetbe.
Azt hiszem történelemről írni Lukacs és (aminek ő valószínűleg kevésbé örül) A. J. P. Taylor adott kedvet. Tizenhat éves voltam, Franciaországban éltünk, rettentő sokat és rettentő keveset gondoltam magamról. Korábban már akartam színész, csikós, hadtörténész és tengerbiológus lenni. Aztán kiderült, hogy a sós vizet rühellem, a lovaktól félek; színházkritikus apám pedig határozottan eltanácsolt a színpadtól, és mélységesen igaza volt. A történelem persze érdekelt, szerettem a katonásdit, azt gondoltam, a hadtörténelem jó dolog lehet. Sajnos elég hamar rá kellett jönnöm, hogy a műfaj Magyarországon művelt ága jobbára magaslati nevek, alakulatszámok, dátumok és támadási irányok illetve tűzerősségek recitativo-szerű felsorolásából áll, ennélfogva halálos unalom bölcseje.
Gimnáziumomban kellett előadást tartanom Budapestről: valahogy kezembe került a Budapest 1900 1990-es, francia kiadása. Elámultam, hogy annak a városnak, amelyről nem sokat tudtam (a budai oldal, nekem, a Csepelen/Erzsébeten felnőtt gyereknek egyetemista koromig jobbára ismeretlen maradt), de amelynek szürkesége, bizonytalan viszonya a köztisztasághoz, saját múltja iránti közömbössége már korábban is elkeserített, mennyire színes, büszke és – ez a kulcsszó – európai múltja van. Értelmezhető egy nyugat-európai ember számára is. Felszabadító érzés volt, ahogy John Lukacs a városnak visszaadta saját, elfeledett és eltagadott múltját. Mindezt olyan nyelven, hogy annak is kedvet adott olvasni, akit egyáltalán nem érdekelt a történelem. Korábban csak A. J. P. Taylor világháború-történeteinél tapasztaltam hasonlót – Rónai Mihály András fordításában. (A többi mű magyar verziói rémségesek, ahogy arra annak idején Lukacs barátja, a tragikusan korán elhunyt Bán D. András is rámutatott pengeéles kritikájában). És az a színes, érzelmes, ugyanakkor rövid mondatokkal operáló, az iróniát, kontrapunktozást sem nélkülöző esszényelv lenyűgözött. Azóta is ezt próbálom imitálni. Hamarosan megvettem a kötet magyar kiadását is, és aztán sorban, mindent, amit John Lukacstól kiadtak magyarul. Vagy éppenséggel jeleztem szeretteimnek, hogy minek is örülnék legjobban karácsonykor. A XX. század és az újkor végét szabályosan ronggyá olvastam – ez mondjuk a kötet ragasztását is minősíti. Az Eötvös collegiumi felvételimen erről vitatkoztam vizsgáztatómmal – aki aztán másik mesterem lett. Az Európai világháború reveláció volt. Az Öt nap Londonban-t valószínűleg túl korán olvastam: elviselhetetlen modernkedésnek gondoltam, hogy valaki egy szűk hétről morfondírozzon több mint kétszáz oldalon. Ma már, amikor érzem, a, khm, courte durée vonzását, értetlenül nézek akkori önmagamra. A Lukacs nyelve pedig a legjobb modern magyar irodalmi hagyományok, Krúdy, Márai nyelve volt, elegyítve a Jakab király Bibliájából kinőtt angol esszényelv zamataival – ha témafelvetései nem is lennének inspirálóak (pedig azok), a szöveg maga is kárpótolna mindenért.
Amikor először találkoztam vele személyesen, hivatalból tettem: a Magyar Nemzet skriblereként kellett őt becserkésznem valamikor 1995-96 tájékán, budapesti tartózkodása során. Német alapítványok próbálták összebékíteni (haha) a jobb- és baloldali médiaelitet a Stefánia-palotában, ő volt a díszvendég. Az elkészített interjú szövegét kellett elvinnem hozzá az egyik Duna-parti szállodába, talán a Fórumba. Közvetlensége és barátságossága már akkor is lefegyverzett, és akkor láttam életemben először házikabátot, igazit: rajta. Találkozásaink aztán sűrűsödtek és néha leveleivel is megtisztelt. Ezek az elegáns, fejléces levélpapíron, kézzel vagy géppel írott levelek, amellett, hogy féltett kincseim, mindig az 1945 előtti Magyarország legrokonszenvesebb oldalait juttatják eszembe: polgári modort, csipetnyi szertartásosságot, irodalmi stílt. Olvasván őket, az az érzésem: vasárnap délelőtt van és a napsütötte Logodi utcán sétálok. A későbbi találkozások során felsejlett: a könyveiben hűvös, racionálisnak tűnő gentleman valójában tele van szenvedéllyel, legyen szó az Egyesült Államok külpolitikájáról, a számítógépek elterjedéséről, vagy éppen barátairól, akiket bántás ért. Szenvedélye néha célt téveszt, ebben biztos vagyok. Az az indulat, amellyel például a legombolt nyakú inget támadta egyik írásában, egészen biztosan túlzott; szóbanforgó ruhadarab a 20. század egyik legfontosabb találmánya férfiak számára, természetesen az eldobható borotva és a szervókormány mellett. És a vele kapcsolatos ellentmondásoknak még nincs vége: a történész, aki magabiztosan és elegáns gondolatmenettel illesztette össze a história és a kvantumfizika jelenségeit, egyik első közös vacsoránkon, a neves budapesti kávéházban, paradicsomos káposztát rendelt vagdalttal: gyerekkori menzaélményeim miatt döbbenten szemléltem ezt a párosítást.
Újraolvasva a több mint negyedszázaddal ezelőtt írt Budapest-könyvet, megdöbbent, hogy mennyire bonganak bennem a mondatai, és hogyan kanyarodtam el segítségével olyan szerzők felé, akiknek létezéséről tudomásom sem volt. Mégis, húsz évvel később rátaláltam a bloomingtoni könyvtár kézirattárában Körmendi Ferenc regényíróra és hagyatékára, akinek Boldog emberöltő-je az egyik első irodalmi hivatkozás az 1990-es kötetben. Amikor Lukacs megtisztelt azzal, hogy könyveimről írt, nagyjából olyan érzés volt, mintha Kossuth Lajos írt volna róluk. A hasonlat természetesen rossz: gyanúm szerint, John Lukacs nem nagyon kedveli Kossuthot, pátoszát, szakállviseletét és ambivelanciáját a zempléni árvaszék kezelésére bízott javaival kapcsolatban. Alighanem csípős anekdotái és megsemmisítő erejű ítéletei lennének a politikusról.
Sorsom úgy hozta, hogy Budára költöztem – nem kell semmi vészesre gondolni, az Igazából szerelem halhatatlan mondatait idézve, „a csóróbbik végére” – és tizenegy éve, minden reggel, amikor elindulok hazulról, harminc lépés után látom a Hadtörténeti Múzeum mellett felhúzva a magyar lobogót, hatalmas zászlórúdon. A zászló ott van napsütésben, hidegben, hóban – csak néha nem látni a köd miatt. Nagyon ritkásan találkoztunk az utóbbi időben. De tizenegy éve minden reggel John Lukacsra gondolok, a XX. század és az újkor végében leírt mondatára, amely a zászló láttán a „nemes és szép” dolgok állandóságára figyelmeztet. Némi megszakítással négy és fél éve nem élek Magyarországon. Itteni lakásunk kilátása – ellentétben az otthoni, gangra nyíló panorámával – csodálatos, mégis gyakran van köd. Hiányzik az a zászló az Esztergomi rondellán. Hiányzik a Nagyenyed utca. Hiányoznak a beszélgetések John Lukaccsal.
Köszönet mindenért.