„Az 1918-ban született Nelson Rolihlalha Mandela a dél-afrikai apartheid (a fehér kisebbség faji szegregáción alapuló uralma) forradalmi ellenzője volt, akit 1994 és 1999 között országa elnökévé választották.
Életútja sokkal színesebb volt, mint legtöbb méltatója azt beállítani igyekszik – a távolság megszépítésével és igazodással a mai elvárásokhoz.
Először is, a dél-afrikai fehér uralmat fenntartó rendszerrel hosszú időn át a nyugati országoknak semmi bajuk nem volt, ugyanis a pretoriai kormány a kommunista világrendszerrel folyó hidegháborúban egyértelműen a Nyugat oldalán állt. És az 1948-ban kezdődött apartheid rendszer éppen a berlini fal leomlása után ért véget.
Ami pedig Mandelának az erőszak elleni harcát illeti, azzal csak az a baj, hogy az nem egészen úgy volt, ahogyan azt Barroso és mások ma állítják róla. A karizmatikus fekete vezér ennél jóval pragmatikusabban állt az erőszakhoz. Ha kellett, és már más út nem mutatkozott, azt alkalmazta. Mert az elnyomás vagy megszállás esetén a felszabadulásnak nem egyszer ez az egyetlen módja. Mint ahogyan ezt a II. világháború idején a szovjet vagy francia partizánok, illetve ellenállók is tanúsíthatják. Akiket a világ nemhogy elítélt volna, de még piedesztálra is emelte.”
(A teljes cikk a Magyar Nemzet december 9-i számában jelent meg.)