„A kormány azzal házal külföldön, hogy elődeitől eltérően »megoldotta« ezt a régóta húzódó alkotmányos mulasztást, nem igazak tehát a kettős mércéről szóló vádak. Ha azonban a deklarált cél mögé nézünk, micsoda meglepetés, megint kiderül, hogy itt is csak a kormány egy ravasz trükkjéről van szó. A megoldás ugyebár úgy szól, hogy januártól a kisebbségi polgárok regisztrálhatnak egy-egy választói névjegyzékbe, és ha azon országosan összegyűlik 1500 név, akkor az adott kisebbség országos önkormányzata saját jelölteket állíthat, akikre aztán a névjegyzékben szereplők szavazhatnak.
A lista akkor szerez mandátumot, ha a szavazatok száma eléri az egy képviselőre átlagosan leadott szavazatok egynegyedét, amely becslések szerint mintegy 19 000-24 000 voks. Ez ugyan látszólag egy lehetőség, de az ár érte igencsak magas. Aki ugyanis a kisebbségi névjegyzékben szerepel, az nem szavazhat pártlistára, vagyis (legalábbis részben) ki van zárva annak meghatározásából, hogy ki irányítsa az országot. A Fidesz már megint úgy tesz, mintha adna, amikor valójában elvesz.
A valósnak tűnő indokolás szerint ez azért van, mert ellenkező esetben sérülne az egyenlőség elve. Ez elképesztően képmutató, cinikus magatartás a regnáló hatalom részéről, hiszen az egész választási szisztéma átalakítása másról sem szólt, mint a kormányerők számára lehető legkedvezőbb rendszer megteremtéséről, az ellenzék esélyeinek minimalizálásáról. Aki ezek után esélyegyenlőségről papol, az normális országban közröhej tárgyává válik.
Az még pikánsabb, hogy a Fidesz-rezsimet az abból fakadó torzulás, hogy egy közösség – ez esetben Magyarország – ügyeit meghatározó intézményt, azaz a kormányzást nemcsak a közösség tagjai, azaz a közvetlenül érintettek határozzák meg, hanem olyanok is, akik érzelmileg ugyan kötőd(het)nek a közösséghez, de közjogilag nem. Így „cseréli ki” a kormányzat a hazai nemzetiségeket a határontúliakkal.”