„Olvasva ezeket a véleményeket nagyon rosszul érzem magam. Ugyanis azt gondolom, hogy a New York Times felhívása valódi, nem igaz az az összeesküvés-elmélet, miszerint a magyar kormány fizetett volna a NYT-nak ezért. Azt azonban tudom, hogy az amerikaiak – és ebben a New York Times szerkesztői sem kivételek - nagyon naív emberek, akik hisznek a demokráciában. (…)
Hiába mondja a magyar kormány, hogy nem antiszemita, hogy fellép az antiszemitizmus ellen, hogy megvédi a magyar zsidó honfitársainkat. Ez az élet mindennapjaiban nem érezhető. Sőt az ellenkezője igen. Életveszélyesen megfenyegettek egy zsidó aktivistát, az ügyészség bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. Megtámadtak, tettlegesen bántalmazta egy antifasiszta vezetőt, a magyar rendőrság nem találja az elkövetőket. Sorolhatnánk még a példákat. Meg kell(ene) érteni a magyar Parlamentnek, a magyar kormánynak, hogy ne szavakban, de tettekben – látható eredményekben – lépjenek fel az antiszemitizmus ellen.
Kérdeztem már, s most újra felteszem a kérdést: Hol az Orbán Viktor által beígért »két pofon«?
Magam nem kívánok pofonokat adni, már azzal is beérném, ha a magyar kormány és a Parlament betartaná a Párizsi Békeszerződést.
S a kérdésre: »töltsük ki a New York Times kérdőívét névvel, címmel ellátva?« – a válaszom:
Mindenki maga döntse el, hogy büszkén vállalja-e a zsidóságát, avagy a félelme az erősebb. Azt gondolom, hogy senki sem ítélhető el, ha nem meri nyíltan felvállalni. Persze ettől még tudják róla, hogy zsidó!”