Mikor ért véget az 1956-os forradalom?

„A rend helyreállítása ugyanis csak és kizárólag az újonnan a szovjeteket támogató párttá emelt MSzMP-propaganda szerint fejeződött be novemberben. A valóságban - noha november 4. utáni fegyveres tevékenységért később biztos halál járt- több, a forradalom idején aktív fővárosi és vidéki felkelőcsoport döntött úgy, hogy az ellenállást a megszállás után is folytatni fogja. Nagyon sokan a földalatti tevékenységhez - kiadványszerkesztés, plakátozás, illegális tüntetések szervezése - folyamodtak, és a kialakuló spontán munkás-közigazgatás, munkástanácsok pedig éppen ekkor kezdtek valójában működni, mintegy bizonyos mértékben pótolva a menekülni kényszerülő Nagy Imre-kormányt. Ám voltak olyanok is, akik továbbra is fegyverrel álltak ellen ideig-óráig a nyilvánvalóan óriási túlerőnek. (...)

Amint az sejthető, Biszku »megbúvó orvlövészeit« érdemes legalább néggyel felszorozni, ha a középtávú fegyveres aktivitás mértékére vagyunk kíváncsiak. Noha mind a szovjet hadsereg, mind pedig a hamarosan felálló, félhivatalos magyar karhatalom (pufajkások) gyorsan és igen kíméletlenül igyekeznek felszámolni a felkelő csoportokat, egy-két helyen nem sikerül azonnal megtörni az ellenállást. Hogy miért nem, arra tökéletes példa a Baross téri felkelőközpont november 4. utáni története.

A kiemelkedő szervezőként leírt Baross téri felkelőparancsnok, Nickelsburg László és ad-hoc vezérkara az őket ért november 4-i kemény szovjet csapás után sokakkal együtt a Péterfy Sándor utcai kórházban húzták meg magukat, ez vált a továbbiakban egyfajta pót-törzssé a VII. és VIII. kerületben elszórtan továbbra is tevékenykedő felkelőcsoportoknak. Ezek vagy tartották a kapcsolatot a vezérkarral, vagy bizonyos szervezettségi fokon a helyzet miatt önállósodásra szánták el magukat.

Az ilyen, november 4 után izolált csoportok közül kétségtelenül a legkeményebbek a Royal Hotel védői voltak. Hiába kerítették be őket a megszállók, Hotelben még november 10-ig - tulajdonképpen az utolsó molotov-koktélig és töltényig tartották magukat, jelentős és nem várt veszteségeket okozva a szovjeteknek. A másik, talán nem is annyira meglepő, jelenség a felkeléssel kapcsolatban, hogy míg a belvárosi ellenálló központokról sokat beszélünk, szinte fel sem merül az emlékezéseken a kőbányai Éles sarok, vagy Csepel védőinek emléke: előbbi november 8-ig, utóbbi pedig egészen november 20-ig (!!!) tartott ki. (...)

Összességében elmondhatjuk azt, hogy noha november 4-e fordulópontot jelentett az 56-os szabadságharc történetében, viszont semmiképpen sem tekinthető végpontnak. Ekkor még maga a tankon Magyarországra érkező Kádár János sem tekintette egyértelműen "ellenforradalmi támadásnak" a történteket, és arra is volt matematikai esély, hogy valamiféle kiegyezésre kerül majd sor Nagy Imre és közte. Éppen ezért voltak nagyon sokan, akik a további, aktív ellenállás valamely formája mellet döntöttek.

Nagyon fontos volt a novemberi-decemberi időszak is, hiszen a földalatti ellenállás, a vidéki aktív lázadás folytatása (volt olyan város, ahol fegyverrel a kézben, a főtéren várták a szovjeteket) egyértelmű és kemény akadály volt a megszállók és az Kádár-kormány előtt. Ezt csak részben sikerült erőszakkal megfékezni, és valójában igen sok szociális engedmény azért született meg, hogy a még mindig élő forradalom tömegbázisát, mint hatalmi riválist, megszüntessék.

Ezért érdemes lenne lassan átlépni az megemlékezésnek is a hagyományos, november 4-i záró dátumon. Ugyan a kemény fegyveres megtorlások miatt már senki sem kezdte újra október 23-át márciusban, az ellenállás, és maga a forradalom is, az év végéig aktív, élő és dinamikus mozgalom volt. November 4-e tehát nem is abszolút gyásznap, csupán a szabadságharc átalakulásának dátuma.”