„Az 1990-es évek végétől Európa-szerte mutatkozik ez a trendváltás; nevezzük ezt „a történelem visszatérése” paradigmának. Ebbe a paradigmába, úgy tűnik, a jobboldal beleállt, a bal-liberális oldal pedig mintha nem akarna tudomást venni róla. Utóbbi tábor továbbra is a rendszerváltás idején győzedelmesnek hitt »a történelem vége« paradigma híve, ám mára ez a megközelítés már nem olyan evidens még két évtizeddel ezelőtt volt. Akkor azért tűnt úgy, hogy »vége a történelemnek«, mert véget ért a kommunizmus/szocializmus és a helyébe lépő liberális demokrácia a történelemmel való diszkontinuitás ígéretét hordozta. Ma viszont inkább a történelem hosszabb trendjeivel való folytonossági elemek tűnnek fel, s pontosan ezt fejezi ki a Fidesz nagy fölénnyel megnyert választása, valamint esélye az újrázásra.
Ebben a helyzetben a bal-liberális ellenzéknek legalábbis célszerű volna újradefiniálni eszmei arculatát. Ám e helyett azt látjuk, ahány ellenzéki párt, annyiféle program, ami rendjén is, ha (mint kifejtettük) nincs egy integrálásra képes erő. Viszont a helyzet nagy hátránya, hogy a sokfajta arcélből nem rajzolódik ki valamiféle közös és a trendváltásra is reflektáló eszmei tartalom. Az ellenzék éppenséggel elmulasztja, hogy eszméket adjon, helyette inkább szakpolitikai szinten fejti ki a maga alternatív elképzeléseit.
Második tanulság: amíg a bal-liberális oldal nem nyeri vissza azt az eszmei innovációt, amely a liberális demokrácia bevezetéséhez kapcsolódott, akkor – egy megváltozott helyzetben – a jobboldallal szembeni versenyképessége korlátozott marad.”