„Látnunk kell ugyanis, hogy e levelek a kor szentimentális kliséiből, fordulataiból építkeznek, így, bár a Nyáry által idézett Kölcsey levélrészletek szokatlanul áradónak tűnhetnek – s Kölcsey valóban hajlamos volt szélsőséges érzelmekre, forró szeretetrohamokra és mély elkeseredettségre ragadtatni magát –, a többiek leveleivel együtt olvasva e szövegeket már korántsem annyira megdöbbentőek. (…)
Abban egyetértek Nyáryval, hogy a régmúlt szerzőinek olvasásakor hasznos lehet a művek tágabb kontextusának felrajzolása, s bármint fanyalogjanak az irodalmárok a »szerző halálára« hivatkozva, az egyszeri olvasó nagyobb lelkesedéssel fordulhat egy-egy porosnak tűnő klasszikushoz, ha elkezd érdeklődni a szerző személye, életproblémái iránt. Az viszont már kevésbé szerencsés, amikor a kutató fáradhatatlanul igyekszik megtalálni egyes szerelmes versek tárgyát vagy címzettjét, akkor is, ha ez kideríthetetlen, s tulajdonképpen a vers esztétikai értéke szempontjából érdektelen, az interpretáció kereteit azonban erősen leszűkíti. A műveknél szaftosabbnak tűnő életrajzi adatok könnyedén maguk alá temethetik a műveket.
Mindent összevetve azonban fontosnak tartom Nyáry Krisztián hipotézisét – itt aláhúzva a »hipotézis« szót –, s relevánsabbnak, mint a Kölcsey szerelmi életét kerülgető biográfiákat. Mégis úgy gondolom, ha igazán tiszteljük a költőt – az embert, a maga bonyolultságában és egyénisége kifürkészhetetlenségében –, akkor a feltételezésnek, további adalékok hiányában, egyelőre feltételezésnek kellene maradnia.”