Október 23.: egy nap a városban

Az V. kerületi Petőfi-szoborhoz érve nagyjából húsz embert látunk lézengeni a kis téren. A zsinóros zakót és hazafias pólót viselő, főleg idős urakból és hölgyekből álló csoport lassan duzzad ötven-hatvan fősre. A MIÉP és az FKGP ünnepi megemlékezésén járunk: a fénykorukat a ’90-es években élő pártok ugyanis legnagyobb meglepetésünkre még mindig léteznek, ugyan most már a két meghatározó egyéniség, Csurka István és Torgyán József nélkül. A tömegben körbejár egy hop-on/hop-off buszra jegyeket áruló fiatalember, a japán turisták pedig bőszen fényképezik a székely- és pártzászlókat. A Himnusz utáni első felszólaló az FKGP elnöke, akitől három fontos dolgot tudunk meg. Egyrészről, hogy az oroszok szelleme a mai napig bűzlik az országban (ekkor lopva útitársamra nézek, aki orosz állampolgár – szerencsére ezt a többiek nem tudják). Másrészről Dr. Horkovics-Kováts János fájlalta, hogy a mostani rendszerben nem nyugodhat magyar földben Petőfi Sándor, akit megtaláltak Barguzinban.

Közben keresztülsétál a tömegen egy meleg pár, három japán turista pedig a főszervezővel fényképezkedik. Dr. Horkovics-Kováts felmutat a Gellért-hegyre, és megkérdezi: hogy lehet, hogy ezt a hegyet a magyar ősvallást elnyomó Gellért papról, és nem az azt megvédő pogány Vatáról nevezték el? Borzadály! Ezután már csak ráadás az Erdélyt megszálló románság, a magyar földet elrabló zsidóság, a gyászos zenére patetikus verset szavaló Agárdi László. Miközben a MIÉP elnöke arról beszél, hogy az ötvenhatosok az önkéntes robbantók (értsd: terroristák) elődei voltak, mi már a villamos felé sétálunk.

*

A Város Mindenkié civil szervezet megemlékezésére Tamás Gáspár Miklós miatt mentem ki. A Bakáts téri templom mellett húsz-harminc, leginkább fiatalokból álló csoport ül székeken. A mikrofonnál Misetics Bálint beszél arról, hogy 1956-ból nem csak a hősiesség fontos, hanem a harmadik utas célok is, amelyeket a forradalmárok célul tűztek ki maguk elé. A megemlékezés további részében Bibó István ’56-ról szóló írásaiból olvasnak fel; amint kiderül azonban, hogy nem jön Tamás Gáspár Miklós, mi már sarkon is fordulunk. Bibót már mi is olvastuk, TGM nélkül tehát semmit sem fog érni a következő egy óra. Azt azért még elcsípjük, amikor Misetics véletlenül azt mondja, hogy Bibót végül az indiai kormány közbelépése miatt csak életfogytiglani halálra ítélték. De hát végül is kit nem?

Kocsmát keresünk. A Nehru-part felé tartva találunk is egyet, üresen tátong a nemzeti ünnepnap délidejében. A pultos hölgy kifejti, hogy szerinte nem emlékezni kéne, hanem a jövővel kéne foglalkozni. nincs is jobb a népi bölcsességnél. Mi meg inkább úgy döntünk, hogy lemeccseljük ezt az ötvenhatot egymás közt: a csocsóasztal egyik oldalán mi, a pesti srácok; a másik oldalon pedig orosz barátunk. A mérkőzés fordulatos, a túlerő ellenében jól tartják magukat a ruszkik, több öngól tarkítja a kék és vörös csapat küzdelmét, végül azonban mi győzünk. A csatát most megnyertük.

*

Elindulunk a Jobbik-szimpatizáns kormánykárosultak rendezvényére, de a Műegyetem rakparton gyülekező tömeget látva úgy döntünk, nekünk is ott a helyünk, ha jó helyet akarunk. A Fővám téri megállóba már teljesen tömötten érkezik a Békevillamos. Sok jó ember kis helyen, mondhatnánk, de ez nem igaz: legszívesebben vesén könyökölném a fülembe lihegő DK-kitűzős demokratát. Ennyit a Békevillamosról: ez inkább a vágy villamosa, hiszen alig várom, hogy odaérjünk a Gellért térre. Vagy hogy rátapossak valakinek a lábára.

A téren belesodródunk a színpad felé tartó tömegbe, amelyben vegyesen lépdelnek öregek és fiatalok. A színpadhoz érve szerzünk Hócipőt meg Népszavát, begyűjtünk egy csomó szórólapot és találkozunk Szarvas Koppány Bendegúzzal, aki szerez nekünk egy DK-s zászlót, mielőtt még belekezdene hosszas angol szónoklatába egy külföldi forgatócsoport kamerái előtt. Mint később kiderül, rezsimváltó tollat nem kaptunk. Ekkor ez még nem zavart minket. A tömegben legalább annyi DK-s zászlót látunk, mint MSZP-st, a tájképet néha megtöri egy-egy Együtt-PM-es, MoMa-s transzparens. Ez itt Kóka János? – kérdezi az örök kukacoskodó Bukovics Martin, amikor kapunk egy fodoros szórólapot a Liberálisoktól. Nem reagálnak rá. A gyurcsányista túlsúlyt már akkor érezzük, amikor a volt miniszterelnök befut a backstage-be: a közel álló hívek heves „Gyurcsány Feri, Gyurcsány Feri!”-kiáltásokkal üdvözli a volt miniszterelnököt, ezt szép lassan átveszi a tömeg jó része.

Az első felszólaló Bajnai Gordon, aki éppen egy éve indította útjára az Együtt 2014-et. Bajnai akkor borzalmas szónok volt, most azonban gördülékenyen, kiskutyaszemeit és visszafogott mosolyát bevetve beszél arról, hogy Orbán Magyarországa a Titanic, ami a jéghegy felé tart; meg hogy rosszabbul élünk, mint négy éve; valamint arról, hogy Orbán Viktor, hogy Orbánország, hogy Orbán-rezsim, és hogy Orbánt a kiosztott tollakkal lehet leváltani jövőre. Mikor magunk között nekiállunk kitárgyalni, hogy jó lenne Orbán mellett hallani valamit arról, hogy mit is szándékozik csinálni az Együtt-PM, vagy netán hallani valamit az ’56-osokról, odafordul hozzánk egy bácsi.

- Előbb az Orbánt kell leváltani! Az a fő baj! – pirít ránk.

- És utána mi lesz? – kérdezzük mi.

- Minek jöttek ide? Menjenek a Békemenetre!

Bajnai után Ungár Klára, Bokros Lajos és Kuncze Gábor következik. Ungár jó szónok, de ő is leginkább az Orbán-rendszerről beszél. Bokros Lajos cuki, nagyon élvezi a figyelmet. Deklarálja, hogy a Fidesz újkommunista, és hogy a Modern Magyarországért Mozgalom az egyetlen valódi jobboldali párt Magyarországon. Azt mondjuk nehéz lenne eltagadni tőle, hogy ő az egyetlen piacpárti politikus Magyarországon. Abban már kevesebb a koherencia, hogy most akkor hogy jön a Nem félünk!-szlogen ahhoz, hogy Bokros szerint ma mindenkit csontig átjár a félelem. Kuncze Gábor már Gyurcsánynak alapoz, ezerrel osztja Bajnait meg Mesterházyt. Azt már ki sem emelem különösebben, hogy milyen érzés Ungárt, Bokrost és Kunczét (később Fodort) 2013-ban a korszakváltást akaró pártok rendezvényén látni. Ha még a tömegben lennének! De hát a színpadon vannak és beszélnek.

Kuncze felszólalása alatt már érezni a néphangulatot: utólag úgy gondolom, nem volt megszervezett a skandálás, egyszerűen arról volt szó, hogy az MSZP, valamint az Együtt szimpatizánsai kisebbségben voltak a tömegben. A nagy számban megjelent DK-sok, valamint az egyszeri ellenzékiek pedig egyszerűen egyetértettek azzal, hogy az MSZP-Együtt-paktum nem lesz elég Orbán leváltásához. Ennek megfelelően Gyurcsány Ferencet hatalmas ováció fogadja, alig bírja lecsendesíteni a tömeget. A nagy nevettető ugyanazt hozza, mint az utóbbi hónapokban mindig, és Bajnaihoz képest nagy előnye, hogy szinte alig beszél Orbánról: egyszerűen lehazugozza az elején, aztán szokás szerint az őszödi beszéd elemeit használva előadja a nagy „Ha nem vesztek be minket, megszívjátok” c. műsorát.

Abban igaza van Gyurcsánynak, hogy közös jelölt nélkül fabatkát sem ér ez az egész, és abban is, hogy ennek a jelöltnek nem kell Mesterházynak vagy Bajnainak lennie. Mondjuk a feladatra sajnos ő is alkalmatlan, de van egy csomó felépíthető politikus az MSZP háza táján: női miniszterelnök-jelölttel – szól a konszenzus a mi kis szektorunkban – például nagyot lehetne hasítani. A mérges bácsi most már nagyon csúnyán néz ránk. Nem vagyok meglepve. A Békemenet résztvevőihez hasonlóan az ellenzéki tömegnek is nagyjából annyi sütnivalója van, hogy eksztázisban neveket kiabáljon és ész nélkül imádjon politikai formációkat. Egy férfi mögöttünk például elsírta magát, mikor Gyurcsány a színpadra lépett. Nem vicc, tényleg. Értelmes kérdést feltenni itt? Esélytelen. Előbb vernek agyon hungarocell-transzparensekkel, mint hogy elgondolkodjanak rajta. Orbánnak mennie kell – ennyi kell ennek a „tömegnek”. Orbánnak maradnia kell – ennyi kell a másiknak. A maradék nagyjából hatmillió választópolgárt egyik üzenettel sem lehet megszólítani.

Fodor alatt aztán elindulunk kifelé. Lassan araszolva haladunk a színpad mellett. „Maguk meg hova mennek? Haza? Szégyen! Menjenek csak a Békemenetre!” – így méltatlankodnak azok, akik mellett elmentünk. Igazán jó érzés, hogy a szabadság így összeköt minket – jut eszembe. Arról tehát, hogy Mesterházyt lehurrogja a tömeg, már csak a villamoson olvasunk. Ekkorra teljesen egyértelmű: az ún. demokratikus ellenzék megint totálisan tökönrúgta magát: a közös emlékezésen alig esett szó ’56-ról, a felszólalók nagy része pedig az MSZP-Együtt szövetséget ekézte. Az is biztos, hogy három volt SZDSZ-es felszólalóval sem nyertek meg tömegeket az ügynek. A bizonytalan tömegek talán arra várnak, hogy ne csak Orbánról legyen szó; persze leszámítva azokat a tízezreket, akiknek ennyi is elég, hogy boldogan szaladjanak a másik oldal karjaiba. Orbán Viktor jól aludhat: nincs mitől tartania. Én viszont egyre rosszabbul alszom.

*

A Békemenetre már nem mentem el. Elfáradtam. Hazafelé azért még leszálltam a Corvin-negyednél, felsétáltam a felszínre, megálltam pár percre, bámultam a házakat. Emlékeztem: magam, magam.