„Sokan úgy gondoltuk, hogy mi már úgy halunk meg, hogy a Romsics vázolta Bethlen-kép, valamint a Horthy-rendszerrel kapcsolatos Romsics-paradigma mozdíthatatlan marad. 2012 nyarán azonban Gerő Andrástól, majd Bojtár Endrétől arról értesülhettünk, hogy a történészszakma alapvetően tévedett, amikor is egy alapvetően antiszemita paradigmát követett. Ahogy Bojtár fogalmazott: »A magyar állampolgárok százezreinek tömeggyilkosságába torkolló s tömeggyilkosságát okozó Horthy-rendszer, s benne Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, az csak elítélés lehet […] A történész Romsics Ignác tehát antiszemitának minősíthető amiatt, amit nem tesz: nem ítéli el a Horthy-korszakot, s ezáltal tesz valamit: történelmet hamisít.«
Most így, egy év távlatából talán feltehető a kérdés, hogy volt-e egyáltalán valami értelme ennek az ún. vitának vagy csak az egész felhajtás és vakparádé arra volt jó, hogy komoly értelmiségiek újra aláírhattak, tiltakozhattak, táborba szerveződhettek, ahelyett hogy az egyre inkább árván maradó MOL kutató termeiben vagy az OSZK olvasótermeiben serénykedtek volna. Hajlok arra, hogy a vitát inkább ostoba és fölösleges szócséplésnek nevezzem, mintsem komoly, lucidus elmék problémamegoldásra irányuló kísérletének. De talán egy szempontból nem volt csupa hiábavalóság ez a tipikusan magyar álvita, felhívta ugyanis egyrészt arra a problémára a figyelmet, hogy vajon nem ideologikus-e a Horthy-rendszerről, mint egységes egészről beszélni, pontosabban mennyire voltak erősek a kontinuus és diszkontinuus elemek a két világháború közötti politikai rendszeren belül, másrészt mennyire volt a korszak átitatva nemzeti-etnikai feszültségekkel és gyűlölettel, vagy – ahogy nem én, hanem kollégám Ungváry Krisztián szereti nevezni – rasszizmussal. Ezekből – egy dolgos és hiteles tudós sárba rángatása és alaptalan megvádolása nélkül is – talán kinőhetnének értelmes viták, bár erre az előzmények ismeretében nem sok remény van, de egy-két ilyen disputa talán Bethlen István szerepét is élesebb megvilágításba helyezné.
Van-e tehát értelme a recepció-kutatásnak? Nem sok. Talán csak annyi, hogy egy ilyen jellegű mélyfúrás pontosan mutatja a magyar értelmiség döbbenetes megosztottságát, amely az utóbbi időben már-már gyűlöletté fokozódott, ahol mások ok nélküli megrágalmazása sem ördögtől való vétek. Végezzen tehát ilyen jellegű kutatást az, akinek nem okoz fájdalmat a magyar értelmiség mélyrepülése, vagy aki ebben egyenesen örömét leli.
Talán nem tűnik tolakodásnak így az írás végén előhozakodni a saját véleménnyel, azaz önként vállalva annak ódiumát, hogy egy kis vörös farkincával fejezzük be az eddigi fejtegetéseket. Magyarul: mit szűrtem le magam számára tanulságul ennek a nem jelentéktelen mennyiségű irodalomnak az áttekintése során? Sem az apologetikus irodalom, sem Bethlen kígyó- és rókatermészetű politikustársainak írásai és visszaemlékezései, sem Szabó Dezső prófétai hevülete és ömlengései, sem a népiek alig leplezett utálata, sem a hazai szociáldemokraták és a liberálisok sok vonatkozásban méltánylandó kritikája, sem a polgári radikálisok igazságai és mérgezett nyilai nem tudtak megrendíteni abban a hitemben, hogy gróf Bethlen István volt – mindmáig – az utolsó magyar államférfi, egy nagy magyar politikusi osztály utolsó jelentékeny képviselője, aki bár nem emelkedett, vagy talán a kor viszonyai miatt nem is emelkedhetett Deák Ferenc-i vagy Széchenyi István-i magasságokba, mégis megérdemli tiszteletünket, de legalább egy néma főhajtást születésének és halálának napján. A többes szám első személy ebben a mondatban nyomatékkal értendő, tehát a magyar baloldalét is. A magyar jobboldal talán egy kicsit többet is érezhet iránta, ugyanakkor hitem szerint mindazon konzervatívok számára, akikben pislákol még a szociális felelősség bármily halovány lángja, és maradt még valami a demokrácia ősi eszméjének tiszteletéből, s akik érzik még az úri társadalom és a polgári társadalom közötti finom különbséget, nos, azok számára sok minden lehet Bethlen István, lehet tiszteletreméltó előd, lehet a magyar történelem kimagasló egyénisége, lehet egy csipetnyi kritikával szemlélt példakép, de a jövő felé utat mutató zászló nem lehet sohasem.”
