„Némi veszélye is van annak az akadémikus kalodának, amelybe egy autonóm alkotóművész kerül, ha a nemzeti kánonba emeltetik. Nehéz belőle épen és tisztán kijönnie, még ha utóbb sokan meg akarnák is szabadítani. Főként ha nem organikus módon, hanem kormányhatározattal jut be oda, amint az a 2011-ben elhunyt Kossuth-díjas Makovecz Imrével éppen történik.
Nem az építészi teljesítményével akad itt gond, hanem a kormányhatározattal. Bármely hatalom bárkit kedve szerint kanonizálhat, már ha megteheti – a teljesítményt úgyis a többnyire kései utókor fogja igazán értékelni vagy elvetni: a filmet nem nézni, az írást nem olvasni, a képet nem kiállítani. Vagy fordítva. Ám az építészet annyiban mégiscsak más, hogy valóságos, többnyire nagy teret betöltő fizikai valójában fennmarad, már ha sokszoros költséggel el nem bontják a testet öltött gondolatot.
A művészetet hatalmi szóval kanonizálni – ez puhább vagy keményebb diktatúrák sajátja, amelyek vezetői mindig is előszeretettel igyekeztek megrontani az építészeket, s a csábításnak még a legnagyobbak közül is csak kevesen tudtak ellenállni.”