„Az összefogásra hajlandó feleknek egy év alatt kell az elégedetlen és passzív többséget szavazásra bírnia. Egy ilyen átlagos választó 2006-ban Gyurcsány Ferencre, az SZDSZ-re vagy esetleg az MDF-re szavazott, 2010-ben szinte biztosan a Fideszre (és joggal, illetve tiszta lelkiismerettel tette ezt). Most rosszabbul él, utálja a háborúságot és a mindennapi életterében megélt nepotizmust, próbál nem idomulni hozzá, de itt-ott kénytelen, hiszen a piac megállt és nincs is remény gyors fejlődésre, így mindenki kicsit államfüggőbbé vált, nem csak a Közgép.
A listák és Mesterházy Attila, illetve Bajnai Gordon politikai versenye épp azt hozza el, hogy világosabbá válhat a kettejük által kínált, javasolt konszolidációs út különbözősége. Mindez úgy történik, hogy közben a döntő kérdésekben, a jogállami korrekció tartalmától a költségvetési és újraelosztási kérdésekig van érdemi megállapodás a felek között. Ráadásul ők ketten egy nyugodtabb és igazságosabb válságkezelést hozó időszakban már dolgoztak is együtt, és teremtettek reálisabb kitörési irányt. A választók egy szavazattal, az egyéni jelöti szavazattal leválthatják az Orbán-kormányt, és másikkal, a listással miniszterelnököt választhatnak.
Nem érett még meg a helyzet arra, hogy egyetlen erős és egységes párt szálljon szembe a Fidesszel. És nem is biztos, hogy ez volna az egyetlen célravezető út. A centrum és balközép mindig sokféle volt, sosem monolit. És általában véve sem helyes mindazt célszerűségi alapon számonkérni az ellenzéki erőkön, amit normatív alapon kritizálunk a Fideszben.”