Magyar népi fantasy? László Zoltán Egyszervoltjáról

Magyar népmesei elemekkel dolgozó urban fantasy? Hát micsoda menőség ez? Hétfejű sárkány, kisgömböc, óriások, a pesthidegkúti hideg kút, és persze egy csomó kaland. László Zoltán regényét úgy vártam, mint egyszeri ember a rezsicsökkentést. El lehet ezt rontani?

El. A borító azt ígéri, itt Neil Gaiman fog találkozni a magyar népmesével. Őszintén szólva ez be is jött, hasonló problémáim voltak László Zoltán regényével, mint például az Amerikai istenekkel. Egyik könyvben sem nagyon kötött le a főszereplő: mintha egyiküket sem érdekelné igazán, mi folyik körülötte. Másrészről úgy éreztem, hogy a szerző – akinek Keringés c. regényét például egyenesen az egyik legjobb magyar sci-finek tartom – egyáltalán nem használja ki a műfaj adta lehetőségeket. Felvillant némi alternatív Budapestet, néha elhúz az égen egy griffmadár, meg ilyenek, de nem  sikerült bevonnia a világába. Ráadásul... De hagyjuk a száraz kritizálást! Ez a regény azért ennél többet érdemel.

*

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, az országnak pedig volt egy királya, aki szerette a történeteket. A király annyira szerette a történeteket, hogy minden évben versenyt hirdetett a dalnokoknak: aki a legjobb történetet dalolja el a versenyen, megkapja egyharmincad királyságát és valamelyik meseszép lánya kezét.

Tömegével tódultak a fiatal, tehetséges és kevésbé tehetséges dalnokok a városba. A hír eljutott a legtávolabbi falucskába, ahol a helyi tanító nagy reményekkel indította útnak legidősebb fiát, Hiperballadát. A fiú nem nyerte meg a versenyt, a király recenziókért felelős tanácsosa szerint nem volt eléggé eredeti, de megkapta a közönség különdíját, egy iPad minit. A következő évben a tanító hosszasan készítette fel másodszülöttjeit, Nagatét és Nullapontot a megmérettetésre: erről a versenyről sajnos sokat nem tudok mesélni, mert követségben jártam egy távoli királynál, de azt hallottam, az ikrek jól teljesítettek, az első díjat azonban mégsem nyerték el.

A harmadik évben a tanító hosszú órákat töltött harmadszülött fiával, Keringéssel: a kemény munkának meg is lett az eredménye. A fiú története izgalmas volt, a szereplőket nagyon kedvelte mind a közönség, mind a tanácsos és a király. Keringés megkapta a király egyharmincad királyságát, és egyik legszebb lánya kezét. A tanító büszke volt, mikor a hazatérő mesterdalnokot a falu teljes népe hatalmas ünnepséggel köszöntötte.

De a tanító nem nyugodhatott. Ott volt még a legkisebb fia, Egyszervolt. Talán az előző évi sikerek miatt, talán másért, de a tanító nem fektetett olyan sok energiát legkisebb fia felkészítésére. Egyszervolt eljutott a városba, elmondta a történetét. A tömeg hallgatott. A tanácsos szólásra emelkedett…

– Fiam, te testvére vagy a tavalyi győztesnek, és testvére korábban induló fivéreidnek, lenyűgözni mégsem tudtál minket. Nem mondom, hogy nem éreztem benned a szikrát, egy-egy mondatod, egy-egy ötleted úgy csillogott, mint az a vámpírsrác abból a tavalyi történetből, melynek szerzőjét végül kötél általi halálra ítéltük. Elképzelésed különösen megmelengette a szívemet: nem távoli időkről és távoli országokról meséltél nekünk, mint oly sokan teszik, hanem a pórnép történeteit használtad fel. Dalod elején sokáig úgy éreztem, hogy még el sem kezdődött a történet, hősöd iránt nem éreztem sok szimpátiát, s mellékszereplőid között is sokat találtam, melyet az elmúlt években ezernyi dalnok megénekelt. Nem éreztem azt az eseményeket összefűző erőt, mely fivéreid történeteiben oly jól hatott. De mi szívemnek talán legjobban fáj, hogy e kiváló ideát, melyről leginkább más országok dalnokaitól hallottunk – tudniillik, hogy a pórnép hiedelmeit használod történeteidhez – nem használtad ki eléggé, pedig oly sok lehetőséget láttunk benne! Így az idei díjra nehezen aspirálhatsz.

A tanító részletesen kifaggatta fiát a tanácsos szavairól, majd lázas szemmel legifjabb, még gyermekkorban lévő fiára tekintett…