Így ünnepelünk mi

„A magyarok még az állami meg nemzeti ünnepeken sem tudnak (mernek) felszabadultak lenni. Az ünneplés nem megy a szigorúan összeszorított ajkak, merev tekintetek, kötelezően ájtatoskodó politikusi beszédek kultúrájában. Ennek példája, hogy a mostani augusztus 20-án - miként előtte is mindig -, a szembenálló politikai táborok vezérszemélyiségei gátlás nélkül hivatkoztak »Szent István öröklésére«, annak a bugyután pozitivista történelemszemléletnek a jegyében, amelyet az általános iskolában megtanultak, és amelyikben ki van jelölve a tágabb politikai közösség nyílegyenes fejlődési útja, és kétkedéseknek, nehéz dilemmáknak, súlyos emberi döntéseknek, önmarcangolásnak, romantikának nincsen helye. »Ha Szent István nem lett volna, ma nem lennénk az Európai Unió tagjai, talán magyarság sem lenne.«

Ugyan miért nem? Ki lehet ezt ilyen kategorikusan jelenteni, annak ismeretében, hogy például a litvánok Európa államalkotó népei közül legutolsóként - a 14. század végén - vették fel a kereszténységet (amelyben a szent életű Hedvig lengyel királynőnek, Nagy Lajos magyar király lányának meghatározó szerepe volt)? Ha Koppány szerezte volna meg a fejedelmi címet, valószínűleg a magyar történelem akkor sem alakult volna másként, csak legfeljebb pár nemzedéknyi időt késett volna a Nyugathoz való csatlakozás (közbevetve: a populáris kultúrában »mélymagyar pogányként« ábrázolt Koppány - ellentétben a közhiedelemmel -, szintén keresztény volt, és valószínűleg nem volt rosszabb gyakorlója Jézus hitének, mint Géza, csak éppen a bizánci rítus szerint keresztelkedett meg). A politikus mindig kimondhatja, hogy ennek és ennek így kellett lennie (pusztán arra alapozva, hogy pontosan úgy történt), hiszen az ő számára a történelmi megemlékezés politikai zsonglőrködés, a napi haszonszerzés tárgya, célja a jelenben a választók mozgósítása. A politikus ne történészkedjen, hanem hagyja békében ünnepelni az embereket!”