„A szerepek viszont néha összekuszálódnak, gondoljunk csak Esterházy János esetére. A szlovákiai magyar identitást építeni kívánók számára a két világháború közötti kisebbségi magyar politikus ideális személyiség lehetne – elsősorban nem a tevékenysége miatt, hanem azért, mert vele elkezdhetnék megtölteni a még üres szlovákiai magyar panteont. Ezért is furcsa, hogy a magukat nemzetiként meghatározó közszereplők miért próbálják őt az egyébként jogos rehabilitáción túl egyfajta szlovákiai magyar politikai és társadalmi példaképpé emelni – hiszen ha magyar identitásunk mellett tartunk ki, akkor sokkal szélesebb a merítés, elég felnyitni a magyarság történelemkönyvét. Szent István, Mátyás király, Széchenyi vagy Deák nem csak az anyaországi magyaroké.
Érdem kérdése?
A megmaradás záloga tehát nem egy új nép, nemzet, identitás kitalálása, a magyarságtól való elmenekülés és elszakadás, hanem az összmagyarsághoz való közeledés. A szlovákiai magyar szókapcsolatban a szlovákiainak jelzős szerkezetnek kell maradnia, ami azt jelzi: magyarok, akik Szlovákiában élnek. Avagy: szlovák állampolgárságú magyarok. Nem »szlovákmagyarok«.
Végezetül a kérdés, melyet tanult kollégám indításként az olvasónak szegezett: miért maradjunk meg? Mielőtt belebonyolódnánk a válaszadásba, vegyük észre, hogy a felvetéssel bárkit szembesíteni lehet – nem csak egy kisebbségi közösséget. Miért maradjanak meg a szlovákiai szlovákok? Ez a kérdés ugyanolyan legitimnek tűnik, mint a »miért érdemes a megmaradásra a honi magyarság«. Pontosabban: legitimnek csak tűnik, valójában nem az. Ha az lenne, ki kellene jelentenünk, hogy vannak megmaradásra érdemtelen népcsoportok, társadalmak és kisebbségek (meggyőződésem: Ravasz Ábel sem gondolja, hogy létezne ilyen kategória). Hogy vannak jobbak és rosszabbak, értékesebbek és értéktelenebbek. Nem hiszem, hogy mi értékesebbek, de azt sem, hogy rosszabbak lennénk a Gondviselés előtt, mint bármely más nemzeti közösség vagy nemzetrész. Meg akarunk maradni, mert vagyunk. Miért ne akarnánk megmaradni, magyarként?”