Egy magyar fesztivál fesztiválhangulat és magyarok nélkül

„Saját, szabadságra vagy Csodaországra utaló mottóját maga a Sziget sem váltotta be. A megfásultság és a (papíron kevésbé tetten érhető) nyereségesség béklyója gátolta a szervezőket abban, hogy az egykor legendás diákszigetes, semmivel sem összetéveszthető fesztiválélményt idén is újrateremtsék a látogatóknak. Nem több ez, mint egy alapklisékből gyúrt tömeges nemzetközi párválasztó, melynek érzéketlenségén még a Zimbabwe-ból importált szívfacsarodás sem tudott javítani.

Mert szabadok voltak-e a látogatók? Szabadság-e az út porába, bokrok közé aljasult testi fellángolás? A detoxos hányadékba menekvő élménytelenség? Vajon az A-ból B-be tartó szüntelen rohanás, vagy a napok során észrevétlen bekúszó számtalan komforttalanság, az ár-értékarányt figyelmen kívül hagyó költekezés vagy a test kizsigerelése, az vajon szabadság-e?

Gondosság-e, hogy Magyarország egyik elsőszámú exportcikke, amely oly sokat tett a turizmusért, Magyarország ismertségéért, a munkahelyteremtésért, a kultúráért, pont a hazai közönség számára nem annyira megfizethető? Gondosság-e, hogy a fesztivál arculata a korábban még jól beazonosítható Sziget-élmény irányából jelentősen elmozdult a nyereség-vezérelt eklektika felé, amely a zenei kínálat kuszasága mellett a marketing üzenetek diverzitásán is meglátszik?

Gondosság-e, hogy az egyébként leírhatatlan hangulatú koncertek között (amiért az előadók, fellépők tényleg mindent megtesznek) napközben alig lehet olyan programokat találni, amelyekre azok saját jogán, érdeklődésből látogatnánk el, és nem unaloműző jelleggel, hogy valamivel elcsapjuk az időt koncertkezdésig?”