Lejárt idő

„A második világháború után a válasz az akkori világ kihívásaira az egyre szorosabban egységesülő Európa volt. Orbán most azt mondja: ma nem az Európai Unió, nem a brüsszeli bürokrácia fogja meglelni az érvényes megoldást, mert az csak nemzetállami alapokon, a nemzetállamok válaszainak összességeként születhet meg. Ez teljesen értelmezhetetlen volna még akkor is, ha tudnánk, mit gondol a kormányfő nemzetállamnak a XXI. században (nem tudjuk), hiszen az unió (az intézményrendszer) politikáját – legnagyobb kerékkötőként a tagállamok vétójával – maguk a nemzetállamok határozzák meg. Az apparátus csak azt képes elég gyenge hatásfokkal érvényesíteni – lásd éppen a magyar példát –, amit ők jóváhagynak. Maga Európa pedig éppen annyira egységes és erős a világban, amennyi szuverenitásukról a tagállamok a közösség javára lemondanak, és annyira gyenge, amennyire a tagállamok külön utakon bóklásznak.

A magyar kormányfő saját robogását félti ettől az egységtől, ragaszkodik nemzetállami válaszának jogához és igazságához, mert úgy gondolja, hogy az ország csak úgy lehet az unióval szemben, akár egymagában »haszonélvezője és nem kárvallottja« a változásoknak, ha a nyugati demokrácia helyett az erős, autoriter etatizmust választja. Ez alapozza meg »elméletileg«, hogy a nemzetnek miért is kell szabadságharcot vívnia senkitől sem veszélyeztetett szuverenitásának megőrzéséért, ez magyarázza, miért viselkedik maga is nagyhatalmi allűrökkel a világgal szemben.

Mindez kevés volna azonban, ha nem támasztaná alá a miniszterelnök materiális érvekkel. Szerinte a nagyhatalmak ma sem tesznek mást, csak agresszívan – bár a civilizáció, az erény és az értékek leplében – maguknak vindikálják az erőforrások felhalmozásának jogát, legyen az nyersanyag vagy tudás. Az a kormányfőnek eszébe sem jut, hogy nem feltétlenül egy ország nagysága, hanem egy társadalmi berendezkedés egyéni és közösségi szabadságfoka lehet olyan erő, amely termékenységével a materiális és humántőkét magához vonzza.”