'Gépromboló' középosztály

„A nyugati tömegtársadalom masszája – 2008-tól biztosan – gazdaságilag, szociálisan és mentálisan is szakadozik szét. Túl sok lett a hirtelen szegény és az egzisztenciálisan a lecsúszás szélére került polgár. Az egész tömegmassza elégedetlen az állammal, a parlamentarizmussal – benne a többpártrendszerrel – mint érdekképviselettel, és általában nem bízik a hatalomban, mert gyengének érzi ahhoz, hogy kihúzza a bajból. Erősebb nemzetállamot akar és gyengébb Európát, pedig éppen hogy az erősebb Európa találhatná meg csak a helyét a formálódó új világrendben.

Itt születne meg a globális középosztály? Hiszen ahány ország, annyiféle kultúra, társadalmi berendezkedés, annyiféle nemzeti fajtája a kapitalizmusnak, s látjuk, mit kínlódik még az egységre kultúrájában legalkalmasabb Európa is egy homogénebb gazdasági-politikai forma megteremtésével, amely érvényes válasz lehetne a globalizmusra. Talán korai még a globális középosztály meglétéről beszélni. Még akkor is, ha érvényes lehetne a minden középosztályt felhizlaló tömegtársadalomra, hogy egyetlen értékítélet alapján méri az embereket: nem a munkamegosztásban elfoglalt hely, hanem az életmód számít. Ám még az is nehézséget okoz, hogy akár csak Európában meghatározzuk, mi az a létminimum, mi az az életminőség, amely közös etalonként elfogadható volna. A tiltakozó tömegmozgalmakat két dolog biztosan összeköti. Ezek nem egyszerűen politikai tiltakozások, hanem általános társadalmi félelemnek adnak hangot, s valóban nem a legszegényebbek tüntetnek, hiszen ők szoktak legutoljára az utcára menni végső elkeseredettségükben, hanem azok, akiknek féltenivalójuk van, s akiknek – Tocqueville-t átírva – forradalmi hevületét a jóléti állam már képtelen csöndesen belefojtani az anyagi javak hétköznapi élvezetébe. Nincs miből.

Nem »rendszerszintű kritika« ez, a tiltakozók, meglehet, egy valójában sosem volt, imaginárius államért tüntetnek, amely – bárki és bármi ellenében – visszaállítaná a régi rendet, hogy kényszeredett forradalmiságukat ők örömmel fojthassák bele újra a jóléti állam anyagi élvezetébe. Indulatait és tudatosságát tekintve pedig mintha ez a »forradalmi globális közép« – sántító hasonlattal – még csak a hajdani proletárok géprombolásánál tartana. Fukuyama – eltúlzottnak tűnő – várakozása szerint a mostani forradalmak sikere, mint ahogyan 1848-ban, 1919-ben és 1990-ben történt, ezúttal sem »a« középosztályon múlik, hanem azon, hogy maga mögé tudja-e állítani a szegényeket. Hagyjuk a történelmi párhuzamok ellentmondásosságát, de az igaz, hogy a szegények utcára csábítása – ha már egyszer a középosztály félelmében legyűrte a féltenivalója miatti forradalomellenességét –, attól is függ, akad-e prominens, aki legalább hihető ígéreteket tesz nekik, hogy reális lehetőség belépésük a középosztályba, amelyért éppen a vérüket kérik, s amely vérről persze »a« középosztály abban a pillanatban elfeledkezik, ahogy magát biztonságban tudja. A szegényebbjei már csak ezért is óvatosak.”