„És hát Szörényi kikaparta a szarból a kisverebet, aki megkapta élete nagy sanszát: gigaprodukció az egész országnak. Mert Alföldi zsenisége az igazi durván NAGY közönség számára egész idáig leginkább legenda volt. Amolyan mítosz, miszerint: ha járnék színházba, és megnézném az Angyalok Amerikábant, akkor tökre hanyatt vágódnék a zsenialitástól, amit Alföldi Róbertnek hívnak. Ugyanezen az alapon meg biztos szénné unnám magam a hőbőrgős magyarkodáson amit Vidnyánszky prezentál Mucsán, akarom mondani Beregovóban, pontosabban Fideszland közepén, Kósa Lajos Debrecenjében. Mert hát a NAGY közönség szarik színházba járni, az, aki meg jár is színházba, az úgyis tudja, hogy hiszti van, nem pedig szakmai elképzelések csapnak össze. Vidnyánszky igaz, hogy leadhatna pár kilót, ha már az érdeklődés homlokterébe kerül, de ettől még nem szar, hanem egy rohadt jó rendező, és Alföldi, aki igaz, hogy szép snájdig gyerek, de korántsem akkora rohadt nagy géniusz, amit egyszer termel ki a genetika ezer évben. Ő nem az a nigger, mint Django. Csak jók a kapcsolatai és elég gátlástalanul nyomul. Van ilyen.
Robi bőven ellehetett volna ez alatt a szar alatt, mert a nagyközönség simán bevette ezt, és bevalljuk, mint őstrollok minket sem izgatott ez a felhajtás, mert bevallottan kocsmai csevejekből ismertük mind Alföldi, mind Vidnyánszky művészi teljesítményét. A franc fog ugyanis vagyonokat fizetni, hogy homárokat nézzen egy ronda színházban, és ugyanígy kurvára nem fogunk leícézni Debrecenbe, hogy megnézzünk valami akármit csak azért, mert a Vidnyánszky Beregszászról megpendíti benne a Kárpát medence lélekhúrjait. Szóval ezt be kell így vallani akkor is, ha szívünk szerint inkább ez utóbbiban merítkeznénk. És ezen az alapon akár még el is lehetett volna fogadni a »megalázott Géniusz« című forgatókönyvet, meg hogy valóban politikai alapokon megy itt a mérlegelés. De Robi úgy tűnik elhitte saját kis meséjét magáról, és nem bírt nyugton maradni, neki kellett az, hogy megmutassa, hogy mekkora ász ő. Ugrált. Most meg már hiába ugrál.”