„Hazamentem, és követeltem a szüleimtől, hogy járjanak el, hogy intézkedjenek, hogy intézzék el: K. Sanyi ezentúl éljen nálunk, hiszen az anyja gonosz. Tudom, hogy nem azt gondoltam: bolond. Hanem azt, hogy gonosz. A szüleim elmagyarázták, hogy ez sajnos nem lehetséges. Hogy a jog ezt nem engedi. Hogy még súlyos testi sértés esetén is bizonytalan lenne, tehetünk-e valamit. És igen, igen: sajnos bizony vannak emberek, akik szokták ütni-verni a gyereküket.
MICSODA? Igen, bizony sajnos még előfordul – mondták a kommunista szülők. A GYEREKÜKET? Igen. Nem értem. Ez hogyan lehetséges? Hiszen ők kisebbek.
Nyolcéves kislányom ma elmesélte, hogy az egyik osztálytársa kapott egy óriási frászt az apjától, mert nem találta a teremben a pulóverét. Aztán eszébe jutott ez a történet, és újra elmeséltette velem. Mondtam neki, vannak olyan férfiak, akik még a feleségüket is megverik. Az nem olyan nagy baj – mondta a kislányom. »Miért?« – kérdeztem. »Mert a nő elválhat a férjétől, de a gyerek nem válhat el a szüleitől.« Ebben, látod, igazad van –mondtam a kislányomnak.”