Horn Gyula meghalt

„Nekrológ egy érdekes emberről, aki elképesztő paradoxonokat testesített meg. Aki bizonyos értelemben régimódi »kommunista« maradt, akinek nagyobb megtiszteltetés volt a KB-osztályvezetői és miniszterhelyettesi poszt a Magyar Népköztársaságban, mint a miniszterelnöki »beosztás« a Magyar Köztársaságban, de aki semmire se tartotta Grósz Károly szónoklatát a fehérterrorról: az ilyesmit nem fenyegető beszédekkel kell megelőzni, hanem gyors és radikális kompromisszumokkal. A kompromisszumot pedig nem a magyarországi rendszerváltás szerinte »zavaros« és bizonytalan képviselőivel kell megkötni, hanem a Nyugattal. (...)

Horn igen súlyos terheket cipelt, tele volt olyan (ma már nagyrészt közérthetetlen) gyűlölködésekkel, ellenszenvekkel, neheztelésekkel, amelyeket le kellett küzdenie, hogy a szent meggyőződése szerint a sors által rá bízott embereket – mindenekelőtt persze a régi párttagokat, az »ellenforradalom« és a »fehérterror« által (szerinte) jóelőre kiszemelt áldozatokat – épen és bántatlanul átvezesse, no nem a Kánaán földjére, hanem pont fordítva. Ebben puszta eszköznek tekintette szövetségeseit és munkatársait. Ez volt a missziója: hogy minél simábban, békésebben segítsen létrehozni azt az állapotot, amelyet a szíve mélyéből utált.

Undorodott az egész polgári politizálástól, de közben remekül szórakozott a stratégiai és taktikai manőverek közben. Akármilyen sokra vitte mint privatizátor, mint a neoliberális »Bokros-csomag« bevezetője és mint NATO- és EU-tagságunk előkészítője, benső meggyőződése nem változott, s ezt azért hébe-hóba megsejtették mind hívei, mind ellenfelei. A prolik – ameddig még voltak – némi iróniával, de kedvelték, tudták, hogy közülük és közéjük való.

Hálát nem várt, nem kap.”