A munka öröme megmaradt

„A Kaposvári Egyetem újonnan alakult Színházi Intézetének vezetését, osztályfőnökséget, bizottsági munkát, Teátrumi elnökséget, igazgatást, rendezést vállaltál, közben a Nemzetibe készülsz, pedig úgy nyilatkoztál, kerülöd a konfliktusokat és nem vagy igazgatói alkat... 

Ügyekért dolgozom, nem azért, hogy hatalmat szerezzek, vagy elismerést nyerek. Képviselek egy metaforikus színházat, ami nem az intellektust és nem a provokáció szintjét célozza, ami igyekszik emelni a nézőt, nem lehúzni, ami a valóságábrázolás költői formáját valósítja meg. Tettem bizonyos felismeréseket, elköteleztem magam egy értékrend mellett, ez motiválja a tetteimet. Vannak utak, amelyeken az ember nem torpanhat meg, még akkor sem, ha nem számított arra az elképesztő össztűzre, ami rá irányul a tevékenysége kapcsán. De aki ringbe száll, könnyen kap pofonokat. Vállaltam, hogy teszek azért, hogy a torz és igazságtalan előadó-művészeti törvény módosítására sor kerüljön, hogy ne egy behatárolt ízlés, színházi, illetve ideológiai irányvonal érvényesüljön a szakmában, hogy a színházi vérkeringés frissüljön. A színházi strukturát érintő tevékenységemre büszke vagyok, mert szakmai szempontok szerint jártam el. Addig, amíg nem létezett a Teátrumi Társaság és nem vált mérvadó szakmai képviseletté, a szakma egy része úgy tett, mintha csak azok a vélemények léteznének, amelyek többek között egy elhibázott törvény létrejöttéhez vezettek. Ezen sikerült változtatni. A művészeti munkát pedig kifejezetten élvezem. A munka öröme megmaradt a sok teendő közepette is. Az ember egy víziónak megfelelően próbál rátalálni azokra a darabokra, amelyeken keresztül meg lehet valósítani az álmaiban létező színházat, közben társakat keres, akik értik a szándékait, hiszen nélkülük nem megy. Ez a folyamat komoly vajúdás, de rettentő izgalmas, még akkor is, ha heteket ülök a szereposztáson, ha matematikai mutatvány összeállítani a műsort, a dramaturgjaim meg gyötörnek, variációkat adnak, számonkérnek, én meg az idegeikre megyek … Egyébként ez az alaposság, ami lassúsággal párosul a beregszászi múltamból fakad, ugyanis a társulatnak úgy kellett darabot választanom, hogy tudtam, 15 évig együtt élünk majd vele, mert ha megcsináljuk luxus levenni a repertoárról.  

A Nemzeti repertoárját részben a beregszászi rendezéseiddel töltenéd fel... 

Meglátjuk mit szeret a közönség a beregszászi darabok közül, azokat játsszuk majd többször. Nem lehet sokmindent megtartani a Nemzeti mostani kínálatából, de ha tudunk egyeztetni azokkal a színházakkal, amelyekbe elszerződik a jelenlegi társulat, akkor lehet szó arról, hogy tovább vigyünk előadásokat. Például a Sebestyén Aba rendezte Bányavirág valószínűleg látható lesz a következő évadban is. Stohl Andrástól és László Zsolttól már megkérdeztem, játszanák-e, és azt válaszolták, hogy nagyon szívesen. Már nagyjából megterveztük az októberi programot is. Mindenkiről tudom megy-e vagy marad, nagyszerű társulat alakult, túl vagyunk az előkészületek 99,9 százalékán. Azért van egy kicsi bizonytalanság, mert Purcarete vagy Rizsakov nem ismer minden színészt, ezért fenntartják maguknak a jogot, hogy módosítsanak a szereposztáson. Nekem meg be kell vállalnom azt a rendkívül kellemetlen feladatot, hogy közöljem a színészekkel, mégsem ebben a darabban játszotok, hanem abban. De azt hiszem, meg fogják érteni a döntéseinket. A finomhangolás még várat magára.

Az első sajtótájékoztatódon azt említetted, hogy színészközpontú színházat képzelsz el a Nemzetiben, és úgy hiszed, a színészen keresztül lehet rehabilitálni a színházat. Miért gondolod, hogy erre szükség van? 

Úgy látom, hogy az elmúlt húsz évben pozíciót vesztett a szakmánk. Ennek okait hosszan lehetne fejtegetni. Órákat lehetne beszélgetni arról, hogy az ünnep iránti vágyunk mennyit csökkent, hogy az értékrendünket milyen ideákhoz mérten alakítjuk, hogy az információs társadalom, a túlreflektáltság milyen nyomás alá helyezi és mire determinálja a kortárs színházcsinálókat, hogy a színház és a szórakoztatóipari termék miként vált szinonimává, hogy a sokakat kínzó megfelelési vágy miért nem hagyott kibontakozni alkotó energiákat ebben a végtelenül átpolitizált, identitásvesztéstől szenvedő, magyar színházi közegben. A folyamatosan fenntartott krízistudat sem tett jót a színháznak, ami inkább szól válságjelenségekről, mint az áldott történetekről... Mindenesetre a legtöbbet az árt, hogy a színész rangját ma már nem művészi munkájának presztizse határozza meg. Csak úgy válhat ismertté, ha eladja magát és a lelkét a bulvárnak, a médiának. Tehát újrapozícionálni magunkat csak a színész újrapozícionálásán keresztül tudjuk. Ez egy komoly feladat. Mindig az a kérdés lebegett a szemem előtt, lehet-e igényes, színészközpontú művészszínházat csinálni vidéken a hagyomány-korszerűség-nemzetköziség jegyében, és lesz-e rá néző. Úgy gondolom, Debrecenben választ adtunk. A továbbiakban azt a felvetést szeretném körbejárni, lehet-e a hármas értékrend mentén olyan nemzeti színházat csinálni, amely nem elégszik meg azzal, hogy kortünetekről beszél, hogy felmutat jelenségeket, hanem térben és időben is messzebbre tekint, mélyrétegeket szánt.”