„A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciók nem istenkísértő vállalkozások, inkább az átlagembernek is erőt adó teljesítmények. Megtanítottak arra, hogy nincs lehetetlen, hiszen elveszítettük ugyan a hegyeinket, de mégis feljuthat egy magyar a világ tetejére. Talpra lehet állni a legnagyobb bajból is, és kitartással, sok munkával a legmerészebb álmok is megvalósíthatók. Erőss Zsolt konok, kitartó székely, aki nem felejtette el, hogy honnan indulva érkezett a csúcsra. A nyolcezres ormokra felérve mindenütt elővett egy székely zászlót, és boldogan mutatta meg a kamerának – akkor és csak akkor lesz autonómia a Székelyföldön, ha több tízezren hozzá hasonló konok kitartással küzdenek a céljaikért. Olyan magyar ember, aki megmutatta, hogy elveszíthetjük az egyik végtagunkat (Erőss ráadásul társait biztosítva törte szilánkosra a lábait, és maga döntött az amputálás mellett, hogy sántikálás helyett mászhasson), de ezzel nem leszünk feltétlenül kiszolgáltatott szerencsétlenek.
Egyelőre – szerda este – azt tudjuk, a két magyar a világ harmadik legmagasabb csúcsáról való ereszkedés közben, nyolcezer méter körüli magasságban eltűnt. Ha bekövetkezett az, amitől félünk, vigasztaljon a tudat, hogy a Kancsendzönga, amelynek a neve azt jelenti: a hó öt kincse, igaz, kemény emberhez méltó temető.”