Az összetorlódott idő

„2006 őszének válsága négy súlyos, maradandó következményt vont maga után. Először is, véget vetett a lehetőségnek, hogy a harmadik köztársaság politikai közösséggé egyesítse a magyar állampolgárok jobb- és baloldali részét.

Másodszor, megbuktatta az egyetlen komoly kísérletet a szocialista párt identitásának átformálására. Gyurcsány Ferenc volt az MSZP első és mindeddig utolsó vezetője, aki a szocialisták szemébe mondta, hogy fenntartás nélkül el kell fogadniuk 1989-et, s hogy választaniuk kell Kádár és Nagy Imre között. A baloldal és az ország szerencsétlenségére erre Gyurcsány politikai hitelvesztése után került sor, amikor pártja már kihúzódóban volt mögüle.

Harmadszor, 2006 őszének válsága – s ami utána jött – végképp elidegenítette a jobboldalt a harmadik köztársaságtól; az új demokráciával szembeni ambivalencia ekkor váltott át abba a meggyőződésbe, hogy a ’89-ben létrehozott berendezkedés megérett a pusztulásra. Amikor a Fidesz, kétharmados többsége birtokában, felszámolta a harmadik köztársaságot, s a politikai rendszert szimbolikusan és intézményesen kisajátította a jobboldal számára, szellemi környezetében alig akadtak kritikusai, és ez a tény nem érthető meg a 2006-os válság, a baloldal politikai csődje nélkül.

Negyedszer, a harmadik köztársasággal való lelki szakítás indítékai közt lényeges szerepet játszott az állam – a kormány és a neki alárendelt apparátusok – gyengeségének tapasztalata. A mainstream jobboldal ezt úgy értelmezte, hogy a hatékony, erős, jó kormányzás érdekében központosítani kell a döntési hatásköröket, és meg kell szabadítani a végrehajtó hatalmat felesleges korlátaitól. A szélsőjobb ezzel ellentétes következtetésre jutott: arra ugyanis, hogy eljött az idő az állam erőszakmonopóliumának megkérdőjelezésére. Néhány év távlatából jól látható, hogy 2006 ősze hatalmas lendületet adott az egészen addig a politikai periférián tengődő szélsőjobboldalnak. A »cigánykérdés« meglovagolása mellett a Jobbik annak köszönhette sikerét – bár ugyanakkor felemelkedésének határait is az jelölte ki –, hogy folyamatos támadásokat intézett az önvédelemre és a polgárok megvédésére képtelennek mutatkozó állam autoritása ellen.

Mindent egybevetve: 2006 őszének drámája pörgette föl a folyamatokat, melyek 2010-ben a köztársaság bukásához vezettek.

A 2010 utáni rendszerátalakítást a Fidesztől balra alkotmányos puccsnak szokás nevezni. Joggal: a »nemzeti együttműködés rendszerének” elkeresztelt rezsim: merénylet az alkotmányosság elvei ellen, melyeket a ’89-es alkotmány meghonosított Magyarországon. Más kérdés, hogy erre a puccsra csak alkotmányozó többség birtokában, technikailag alkotmányosnak beállítható eljárásban lehetett sort keríteni; s még így is csak a politikai kiábrándultság és apátia körülményei közt, egy önbizalmában megrendült, demoralizált baloldallal a politikai aréna egyik térfelén, és a baloldali polgártársak vágyai, reményei és félelmei iránt semmiféle empátiát nem tanúsító jobboldallal a másikon. Kétharmados többség nélkül, az utcáról, erőszakkal soha nem lehetett volna végrehajtani. Az a puccs, melyet a baloldal 2006 őszén vizionált, nem tartozott a gyakorlati lehetőségek közé. Vizionálása azonban hozzájárult a választások után kirobbant morális és politikai válság félrekezeléséhez, s ily módon a baloldal összeomlásához, ami aztán az alkotmányosság elleni merényletet lehetővé tette.

Itt tartunk most.

Az Orbán-rezsim előbb-utóbb bukni fog, mert a mai Magyarországot nem lehet tartósan az ország egyik felét kirekesztve, egy leválthatatlan kormányzó pártra támaszkodva vezetni. Nem garantált azonban, hogy a romeltakarítást a harmadik köztársaságnál szilárdabb demokratikus rend létrehozása kövesse. Követheti véget nem érő bukdácsolás is az egyik gyenge kormánytól a másikig, miközben az ország egyre mélyebbre züllik az európai periféria bugyraiban. Feltűnhetnek új vezérjelöltek, akik a terméketlen pártharcokba belefáradt országnak azt ígérik, hogy kormányuk nemcsak szavakban lesz a »nemzeti ügyek kormánya«, mint Orbáné, mely »nemzeti együttműködésen« a jobboldal uralkodását értette, hanem átadja a múltnak a jobb- és baloldali pártoskodást, és minden jó erőt a közös nemzeti célok megvalósítására mozgósít. Akadhat az önjelölt össznemzeti vezetők közt sikeres is, aki mindkét oldal szavazótáborából hatalmas tömegeket leszakítva ismétli meg a versengő többpártrendszer felszámolásának kísérletét.

A rossz forgatókönyvek megjósolhatatlanul számosak. A jó forgatókönyvek száma korlátozott. Szilárd, jól működő többpárti demokrácia csak a jobb- és baloldali érzelmű polgárok közti politikai közösség talaján lehetséges. Erre pedig csak akkor van esély, ha a két oldal eljut egy új, a ’89-esnél nem kisebb horderejű, de annál mélyebb alapozású és ezért tartósabb megegyezésig.”