Levélváltás egy fiatalemberrel

„Levelet kaptam egy tizennyolc éves fiatalembertől, aki azt írta, hogy újságíró szeretne lenni, s kérte, adjak tanácsot neki, mit tegyen. Az első gondolatom az volt, hogy ne legyen, de ezt elhallgattam előle, elvégre ki vagyok én, hogy efféle terhet a vállamra vegyek. Megmondani másnak, hogy mihez fogjon Magyarországon, ha magam sem tudom, holnap hazánk melyik parton köt ki, nyugaton-e vagy keleten, esetleg elsüllyed lassan útközben, s mi együtt vele. De az újságírásról eszembe jutott egy-két dolog, azt elmondhatom neked, te tizennyolc éves. (...)

Tudod, egyszer régen egy ártatlan embert lejárattam. Nem voltam alapos, hibáztam, s hülyét csináltam belőle egy jó főcímért. Könnyű kézzel nyúltam eleven tűzbe. Ha az az ember szembejött az utcán, elborult a szeme, de nem szólt. Jobban haragudtam magamra, mint ő rám, de nem lehetett jóvátenni bűnömet, ki volt nyomtatva már. Gyilkosság volt, én követtem el, én haltam bele. Ma is föl-fölriadok miatta. Mit tudtam akkor, amikor elkezdtem kilencvenben, május havában, éppen tizennyolc évesen, hogy mi ez... Nem tudtam semmit, én, a tizennyolc éves. Az érdekelt csak, hogy rendben legyen a mondat, a bekezdés, s csak most értem igazán, hogy a maga nevetséges jelentéktelenségében egy semmi kis írásnak milyen ereje van. Megszenvedtem érte.

Nem tudom, föl vagy-e készülve erre: szégyenkezve, bűnösen és ellopott szavakkal tudósítani arról, ami van. Én nem vagyok biztos magamban. De te még nem tudsz semmit magadról, hát bátran bujtogatlak. Indulj neki, s ha már eléggé megszenvedtél érte, tudósíthatsz arról a nyugat–keleti hajóról. Írhatsz róla, hogy merre jársz vele, nyugaton-e vagy keleten, s megírhatod azt is, ha tán partot érsz – ha lesz rá saját szavad, lesz hozzá hazád.”