„Van egy emblematikus történet, ami egy templomkert építésénél esett meg: az építőmunkások munkaközben a másik édesanyjáról olyan »k« betűs jelzős szerkezetben beszéltek, meg bizonyos mozgásirányt is megjelöltek egymásnak. A lelkész egy ideig hallgatta, de mivel nagyon bántotta a fülét, megkérdezte a munkásokat, hogy komolyan gondolják-e azt, amit mondanak. Gyanútlan volt a válasz, igen, természetesen. Tényleg komolyan gondolják, hogy a munkatársuk édesanyja olyan jelzős szerkezetbe illene? Hááát…nem. De mondták, erősködött a lelkész. Hát az csak olyan…poén. Tudják mit, mondta a lelkész, ahol én születtem, ott, ha valakinek az édesanyjáról szemtől-szembe így beszéltek volna, már rég nyílott volna a bicska, amit néhányszor meg is fordítottak volna a bordák között. Mert az édesanya szent egy gyermeknek. Döbbent csend lett. A bicska tudata tette-e vagy a halk szó, kideríthetetlen. Hogy volt-e hatása akárcsak egyre is közülük, szintén rejtély.
Vannak határok, amiket nem lép át az ember. A kultúrember. Nincs, és nem lehet az a düh, az a poénos helyzet, amely a mélymocsokból hozna fel szókészletet az adott helyzet leírására. Mert ami szennyes, az szennyez.”