Aki ugrál, büszke magyar

„Tudom ám, hogy Magyarország különös hely, hogy a magyarok egy része csak másokhoz és saját - gyakrabban vélt, mint valós - sérelmeihez képes megélni saját identitását. Tudom, mi volt Trianon, tudom, hogy hány magyar él Magyarország határain kívül. Első kézből tudom. Azt is tudom, hogy nem lehet, nem is szabad mindent elfelejteni. Viszont tudom azt is, hogy 2013-at írunk, Európában, az Európai Unióban élünk, majdhogynem határok nélkül.

Joga van mindenkinek a kurvaanyázáshoz is. Senki sem várhatja el egy lila-fehértől, hogy szeresse a zöld-fehért, egy lokistától, hogy keblére öleljen egy diósgyőrit. Meccs közben legalábbis. Nálam beleférne, hogy előtte, utána együtt sörözzenek, de ha nem, hát nem. Rómában is összecsapnak, ha városi rangadó van, nem magyar jelenség ez. Baj akkor van, amikor más már nincs, csak a fenekedés. Ha a kurvaanyázás és a büdöscigányozás kórusban megy, és mind a kétezer ember zengi, aki kint van a tizenötezres stadionban. A maradék tizenháromezer helyen nem ül-áll már senki - nem kis részben a kórusok és a balhék miatt. A lelátók nem pusztán a futball minőségének romlása miatt ürültek ki. Megtöltésük csak azzal, hogy javul a színvonal, képtelenség. Ez kőkemény társadalmi-kulturális kérdés.

Innen nézvést lett, lehetett volna üdítő színfolt, biztató jel a győriek akciója - ha a közeg nem devianciaként, nem elvetendő, hanem követendő példaként azonosítja a történteket. Vagy legalább békén hagyja szegény szlovák/román zászlósokat. És ha szegény szlovák/román zászlósok kiállnak az igazuk mellett. Nem hagyta, nem álltak ki. Nem tartunk itt. Talán majd egyszer.”