Tabu lett a harmadik út

„Ami a legszigorúbban tilos, az az, hogy az emberi közösségek saját lelki, erkölcsi, szellemi talapzatukra próbálják építeni a maguk világát, például szükségleteik kielégítését is, amit a hétköznapok során gazdaságnak szoktunk nevezni. Bármilyen abszurdnak tűnik, de sajnos ez a pusztító logika határozza meg mai világunkat. Amikor 1971-ben »szocpégéből« (a szocializmus politikai gazdaságtana) szigorlatoztam az egyetem rektoránál, metakommunikatív szinten mindketten tisztában voltunk helyzetünk megalázó voltával. Bár a köztünk lévő több évtizedes korkülönbségből adódóan eltérő módon, de ugyanazt éreztük. Hogy ez az egész olyan ócska hazugságok, sületlenségek, képtelenségek kusza halmaza, amit nem szabadna komolyan vennünk. De közben az is világos volt mindkettőnk számára, hogy egyelőre nincs más választásunk. Mindketten félünk a hamis egyezségből való kilépés következményeitől, ezért meggyőzően azt kell hazudnunk, hogy most valami nagyon komoly, nagyon tudományos dolgot művelünk. Mindketten reménykedtünk azonban abban (úgy éreztem, ő is!), hogy egyszer majd megváltozik mindez, hogy ki tudjuk verekedni magunkat a hazugság és félelem öngerjesztő örvényeiből.

A rendszerváltás nevű folyamat egy rövid ideig valóban táplált is olyan illúziókat, hogy vége a hazugságoknak, ám ezek az illúziók gyorsan szertefoszlottak. Mára kiderült, hogy ez az új rendszer, amely mellesleg a magyar társadalom döntő többségének szemében régen megbukott már, és csak a minket azóta függésben tartó és kifosztó birodalom kegyéből áll fenn, ugyanolyan pusztító hazugságokra épül, mint az előzőek is.”