Kiút

„Az egyik, engem leginkább foglalkoztató gyakorlati kérdés: van-e stratégiánk? Tudjuk (?), hogy nagyjából hol tartunk, de tudjuk-e, hová akarunk kilyukadni? Vajon mit szeretnénk elérni? Hogyan szeretnénk látni az egyházunkat tíz, húsz év múlva? Mit kell tennünk ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk? Úgy hiszem, egy igazán jó stratégia megalkotásához idő kell, hiszen fel kell térképezni a meglévő helyzetet, és konkrét válaszokat kell megfogalmazni. Másrészt fontos lenne egyfajta társadalmi egyeztetés is az egyházon belül, hiszen nem biztos, hogy néhány kiváló, ugyanakkor elfoglalt ember egy bizottságban teljes mélységében látja a jelent és meg tudja fogalmazni a jövőt.

A stratégia kiindulópontja a marketing. Jó lenne megfogalmaznunk egy képet, megalkotni egy arculatot, melyet következetesen képviselünk, és emellett jól reklámozunk. Az én véleményem az, hogy a református egyház jelen pillanatban a múlt, a hagyomány, az idősek egyháza, ezzel együtt a fogyatkozás, az elmúlás egyháza. Pedig én azt szeretném, ha a fiatalok egyháza, a családok egyháza lennénk. Miért? Mert ők a jövőnk! Lapozzunk végig egy egyházi folyóiratot, nézzünk meg egy gyülekezeti beszámolót, vagy figyeljük meg, kik alkotják a presbiteri, nőszövetségi szervezeteket. De ennél egyszerűbbet is tudok: kik járnak vasárnap templomba? Csupa idős, ősz hajú ember, természetesen többnyire hölgyek. Fiatalok csak elvétve, mutatóba találhatók, egy újság ifjúsági oldalán, többnyire úgy, hogy körbe ülnek egy asztalt, vagy feszülten figyelnek egy előadót. (Vonzó kép, az már egyszer biztos!) Istentiszteleten alig-alig találkozunk velük, gyülekezeti háttérrel csak kevesen rendelkeznek, ám annál többen sodródnak a Golgota Gyülekezet alkalmaira. Programjaink döntő része is inkább az idősebb korosztálynak szól. (Ennek meglehetősen egyszerű oka van: ők különösebb erőfeszítés nélkül, úgyis eljönnek!) Nyilván nem arról van szó, hogy a két korosztályt szembe kell állítani egymással. Isten ments attól, hogy bárkit megbántsak azért, mert idős, és kétségbe vonjam a hitét, odaszánását, munkáját. Ha ők nem lettek volna, ha ők nem lennének, akkor most sokkal szomorúbb kép tárulna elénk. Hálás vagyok az elvégzett munkájukért, odaszánt életükért, hűségükért. A baj az, hogy amíg ők jelen vannak, a fiatalok, a családok, a gyerekek szinte teljesen hiányoznak az istentiszteletekről, a szervezeteinkből, egészében véve arról a fényképről, amit református egyháznak hívunk.”